“Megpróbáltam az életet, nem sikerült – mit csináljak?” (434)

“ha volna most egy fiam, vajon mit mondanék neki búcsúzóul, mielőtt útnak eresztem? Talán semmi mást, leírnám ezt a délelőttömet, mert minek neki több? Tanácsot adni úgysem lehet. Az illanásról beszélnék neki, mert az is elég. S hogy ebből áll az egész: e játszi változatokból, hogy hiába keresünk emögött valamit, ami jobban megnyugtat: tervszerű értelmet vagy magasabbrendű célt, mert emögött semmi sincs. Mert ahogy elsiklik fölöttünk a fény, ugyanúgy mibennünk is az élet. S hogy ugyanúgy változik a világ. Mit mondanék tehát a fiamnak? Hogy sose tűrje, hogy a lelke itt elnehezedjék. Mert akkor csalódás fogja érni, mert az hiszi az ilyen ember, hogy örökké marad itt. Ha viszont jól átérti, mit Isten adott: az örök vonulást, ha megbarátkozik vele és megszereti, és nem áll ellen annak minden erejével, ahogy én tettem valamikor, akkor olyan teremtmény lesz belőle, amilyet Isten akart. Ez az első tétel. A másik pedig ez: – hogy miután ekképpen örült is, sírt is, ne akaszkodjék meg egy újabb nap után, mondván, hogy még egy csöpp öröm kellene neki – még egyszer ugyanaz: napkelte, és még egy kis kenyér… Vagyis ne sírjon az élet után nyavalyás remegéssel, de fogadja megadással, amit az élet rendje kíván. Miután kellőképp ápolta magában az örök tüzeket, az örömökét, akkor már nincs is itt keresnivalója. Aki könnyen élt, az könnyen menjen is el.” (433-434)

“Gondold meg, a kínaiak hajlandók volnának egy életen át bámulni ugyanazt a virágot. És nem unják meg. Ha pedig megkérdezné tőlük valaki, hogy mit néznek ezen annyit, szelíden kinevetnék” (438)

“Pedig mi mindben voltunk mi hasonlatosak egymáshoz… S ez a természet nagy vigasza, barátom. S ez az, amibe egyes keleti szekták úgy belemerülnek, hogy kívánatosabb nekik a nap tüzeinél, amit hirdetnek és magyaráznak évezredek óta: hogy minden erő megmarad itt, minden forma  megismétlődik, csak épp az az intimitás, amelyet magamról éreztem, hogy én én vagyok: ez egyszeri. Csak most értem én őket igazán, s azt a végtelen hódolatukat is, amelyet e gondolatnak szentelnek…” (383)

Hogy ő szeretett engem, hogy mindig szeretett, és emlegetett is az utolsó pillanatáig… hiszek abban… hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol… éppoly kedvesen tipegve, ismerős lépteivel… A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak erre várok, és mindaddig várni fogok, amíg élek…” (434-444) (Büky László javasolta, Indonéziában olvastam: Füst Milán: A feleségem története. Störr kapitány feljegyzései. Magvető, Budapest, 1968. 444 oldal.) – És még valami: “életrajzom nincs, csak munkarajzom van” írja Füst Milán.

Itt hozzászólhat!