Világméretű összefogás alakult ki életemnek „hihetetlenül gyorsan és korán bekövetkezett eseménye” (BJ) kapcsán. Putyin elnök Budapestre érkezik, Trump elnök Twitter üzenetet küld, nem korlátozhattam tehát a szervezők, egykori és mai tanítványaim összeesküvését.

Hol kezdjem? A Jóisten kezében vagyunk. Csoda, hogy ha egy gyerek nem hal meg 18. életéve előtt, mondta nekem egyszer egy anyuka. Engem kétéves koromban elragadott a jeges vízű Rákos-patak, elvitt egy kilométert, s ha nincs sapka a fejemen, ami fennakadt egy ágon, ha nem jár éppen arra a postán, ha szombaton akkor nem járt volna a postás, ma már csak egy árva, elhagyott kis kereszt emlékeztetne rám. Akkor kötöttem örök szövetséget a szülőfölddel: a történelmi Rákos-patakhoz annyira hű lettem, hogy éppen hogy csak átköltöztem a túloldalára.

Egész életemben iskolás voltam. Jó iskoláim voltak. A munkáskerület határán lévő Keresztúri úti általános iskolában ma már ki van függesztve a fotóm. Hozzáteszem, Budapesten vagy Balázs és van Géza utca is, igaz más-más kerületben. Jó volt középiskolásnak lenni az I. László Gimnáziumban. Akkor jegyeztem el magam örökre a rádiózásnak. Jó volt kamasznak lenni Kőbányán. A Pál utcai fiúk nekem rákos-menti, kőbányai srácok, ma is megdobban a szívem Kőbányán. A kőbányai srácok, akik talán már meg sem ismernének, de én jól ismerem őket, s az a kőbányai srác, egykori padtársam, aki ma Budapest kormánymegbízottja. Jó volt katonának lenni Hódmezővásárhelyen. Vigyázzatok, kiváló lövész lettem. Jó volt egyetemistának lenni az ELTE-n. Akkor tíz-húszszoros túljelentkezés volt, hál’ Istennek elsőre sikerült. Volt B tervem, mozdonyvezető akartam lenni. Ma én vezethetném a kör-IC-t! Két éve a MÁV engedélyével jutalomképpen vezetőállásban utazhattam körbe Somogy megyét. Nagyon jó volt egyetemistának lenni az ELTE-n. Annyira jó, hogy egy életre itt ragadtam. Magyar-népművelés, majd hozzávéve a néprajz, remek, művelt, kellően kritikus, de a társadalomért, népért elkötelezett tanáraim voltak. Mindegyik nevét fel kellene sorolni. De majd írok róluk egy könyvet. Egész életemben iskolába jártam. Barátom éppen iskolába iratkozó hatéves unokatestvérének (úgy tudom, ma már válogatott vízilabdázó) mondta: képzeld Miki, ez a bácsi egész életében iskolába fog járni. Mi akkor neked az a nyolc év! Az én egyetemeim… ez Gorkij önéletírásának címe. Az én egyetemeim tehát ezek az iskolák, a tudományos társaságok, több mint harminc éven át a diákrádiós táborok, manapság a nyelvésztáborok, a partiumi szabadegyetemek, a néprajzi gyűjtések, újabban a nagy maja, kolumbiai, khmer, indiai és óceániai expedíciók. És persze egyetemeim azok az egyetemek, ahol az ELTE mellett megfordultam, ahol taníthattam: a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola (ma már ez is ELTE), az Evangélikus Hittudományi Egyetem, a Corvinus, a gödöllői egyetem, és most is, a legnagyobb szeretettel: a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem.

Persze senki nem lehet próféta a saját hazájában. Több tervem volt, ami kútba esett, amit mások kisajátítottak, vagy egyszerűen csak meggátoltak. Utólag nézve azt hiszem, szerencse, hogy nem kellett mindent végigcsinálnom. Ha bezárult egy ajtó, kerestem egy másikat, vagy hátat fordítottam. De valami azt mondatja velem: többet is tudtam volna tenni. De tudják: Sósabbak itt a könnyek… Ám így is jó volt.

59-ben születtem, 59 vagyok, majdnem 60. Holnapután 60. Ázsiában már 61., mert beleszámítják a magzati kort, persze egy átlag ázsiai nem számítja az időt. Időm egyharmadát én is átaludtam, tehát körülbelül 40 évnyi tevékenységről tudok számot adni. Olvastam, írtam, szerveztem, várakat, sőt légvárakat építettem, előadtam, készítettem legalább 1500 tévé- és 3000 rádióműsort, írásaim számra végtelen, könyveimé véges, de nem tudom, mert ázsiai  módra nem számlálom az időt, a tényeket; kirándultam, túráztam, talán el sem hiszitek, de szerelmes is voltam… Lehet, hogy kettő van belőle, írta egyszer rólam Grétsy László; s ebben lehet valami, hisz a 20. század nagy felfedezése a megkettőzött személyiség, a Gólyakalifa és az Esti Kornél, lehet, hogy itt is éppen egy Balázs Géza beszél, a másik közben könyvet ír, a harmadik… ja, az nincs.

Szerencsés vagyok, hogy korunk sok nagy egyéniségével megismerkedhettem. Nem kérkedem itt és most azzal, hogy kik tanítottak, kikkel válthattam szót, kikkel foghattam kezet, kiknek szavait, gondolatait őrzöm. Két tanárnő nevét mondom csak: Paunz Imréné általános iskolai, Bicskei Gáborné középiskolai tanáromét. Soha ne feledjük első tanítóinkat, tanárainkat, rajtuk múlik minden, rajtuk múlik a jövő! Tudjuk: a ma iskolája, a holnap társadalma… Csak az a baj, hogy kutatom a ma társadalmát, és már látom a tegnap iskoláját is.

Hogy miben hoztam újat? Más úgyse tudná összeszedni, ezért összefoglalom. Területeim: antropológiai nyelvészet, szemiotika, nyelvstratégia, netnyelvészet, közösségi újságírás, közmédia: ismeretterjesztés, pálinkakultúra, vasútnéprajz, valamint mentalitáskutatás, s annak nyomán egy program: hungarooptimizmus. A társadalomtudományban nehéz kimutatni eredményeket, nekem megadta a sors, hogy egy néprajzhoz kapcsolható területen, a pálinkakultúrában valódi társadalmi, gazdasági hatást érjek el. A pálinkások az 1998-ban megjelent pálinkamonográfiámtól számítják a magyar pálinka reneszánszát. Könyvem még egy szigorú EU-s bizottság előtt is bizonyítékként szolgált a magyar pálinka elismertetésére. Persze legtöbben a nyelvstratégia, nyelvművelés kapcsán ismernek. Sőt, az egyik napilap publicistája korunk Kazinczyjának nevezett. Szabadkoztam, túl erős ez a rokonítás. Azután megdöbbentem. 200 éve szinte napra ugyanakkor születtem, életünk alakulásában sok a hasonlóság, jó én nem voltam hat és fél évig börtönben, de azért ha a nyelvi mozgalmakra, a hálózatépítésre, valamint a Mondolat-gúnyiratra vagy az elvetélt Akadémiára gondolok, vannak bőven párhuzamok.

Hogy mi tart össze ennyiféle tevékenységet, ügyködést? Megmondom: a hazaszeretet. A Hamvas-féle: öt géniusz. Bár elmondhatom, hogy körbejártam Földet, legboldogabb itt vagyok. A Rákos-patak mentén, az Alföldön, Somogyban, Zemplénben, Szatmárban, a Balatonnál, és persze a Tiszán evezve. Ismerek is minden kanyart Tiszabecstől Dombrádig. Boldog vagyok, hogy Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai, Mikszáth, Móricz, Móra, Tamási és Temesi nyelvén beszélhetek, s ennek a csodálatos magyar nyelvnek vagyok kutatója, művelődésének szerény munkása. Nekem minden magyar verssor muzsikál, nagyon szeretem a nem kanonizált, második sorba szorított magyar költőket és írókat is. De hadd búcsúzzam egy Ady-verssorokból szabadon összeállított verssel, megtehettem volna ezt Petőfivel, Arannyal, József Attilával, Pilinszkyvel, Farkas Árpáddal is, de maradtam Adynál. Megzengetik a lelkeket ezek a sorok, én eggyé váltam velük, ha gondolják, mondják velem:

Jöttem a Gangesz partjairól,

Hol álmodoztam déli verőn,

A szívem egy nagy harangvirág

S finom remegések: az erőm. (A Tisza-parton)

Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:

Úgy szeretnék gyáván kihúnyni

S meg kell maradnom Herkulesnek. (A muszáj Herkules)

Sósabbak itt a könnyek

S a fájdalmak is mások.

Ezerszer Messiások

A magyar Messiások. (A magyar Messiások)

Ifjú szivekben élek s mindig tovább,

Hiába törnek életemre

Vén huncutok és gonosz ostobák,

Mert életem millió gyökerű. (Ifjú szívekben élek)

Ne tapossatok rajta nagyon,

Ne tiporjatok rajta nagyon,

Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,

Ki, íme, száguldani akar. (…)

Mi voltunk a földnek bolondja,

Elhasznált, szegény magyarok,

És most jöjjetek, győztesek:

Üdvözlet a győzőnek. (Üdvözlet a győzőnek)

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek.

Oly szomorú embernek lenni

S szörnyüek az állat-hős igék

S a csillag-szóró éjszakák

Ma sem engedik feledtetni

Az ember Szépbe-szőtt hitét

S akik még vagytok, őrzőn, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán. (Intés az őrzőkhöz)

Köszönöm Csomos Attila fényképeit (a többi itt: www.e-nyelv.hu/BG60), köszönöm mindenkinek, aki köszöntött.

Itt hozzászólhat!