A Tännhauser után a Bohémélet lett a legkedvesebb operám. Ma este is. A Nádasdy Kálmán-féle rendezésben a második felvonás havazás és a mézeskalács-házikók látványára felmordul a közönség. Nyilván sokan giccsnek tartják, sőt talán a történetet is. Pedig nagyon sok rétege van. Puccini néhány szépen kidolgozott jelenetből épít fel egy tragikus szerelmi történetet, fontos részletekre éppenhogycsak utal (például Rodolfó és Mimi szerelmének beteljesülése; Mimi külön élete). Gyönyörűen kidolgozott minden részlet, most különösen az utolsó felvonás fogott meg: a két szerelmes elmeséli, felidézi megismerkedésük kezdetét; valamint Mimi halála: mi már tudjuk, hogy Mimi meghalt, a körülötte lévők fokozatosan döbbennek rá, így megnyúlik a feszültség, amit hangsúlyoznak az opera utolsó, gyászzenébe futó dallamai (kár, hogy beletapsolnak…). Évek óta minden decemberben meghallgatom a Bohéméletet, anyám operáját, nem is fogom vissza érzelmeimet, a fekete hetesen hangosan dúdolom, hadd nézzenek rám furcsán. Miért ne lenne vállalható, hogy elérzékenyülünk, hogy egy dallam belénk ragad, különösen akkor, amikor körülvesz a lökdösődő, ordítozó szeretetvárás, sőt: kereszténygyalázók karácsonyozása. (Ma este: Erkel, Rodolfó: Rame Lahaj, Mimi: Kele Brigitta, vezényelt: Kocsár Balázs.)
Itt hozzászólhat!
