30 éve a tévére tapadva izgultunk érte és családjáért; és szurkoltunk a romániai forradalomnak, magyaroknak, románoknak. 1992 novemberében, egy erdélyi néprajzi gyűjtőúton személyesen találkoztam vele először, palástban tartott egy templomba. De nem szólítottam meg, csak köszöntem. 2011-ben egy erdélyi látogatáskor viszont ő fedezett fel a küldöttségben: megszólított, mert ismerte és kedvelte tevékenységemet. 2015-től tanítok az általa alapított nagyváradi egyetemen. Mindig megtisztelő egy történelmi személyiséggel találkozni. 2017 novemberében Nagyváradon voltam, amikor visszavonták tőle a temesvári népfölkelésben vállalt szerepéért kapott Románia Csillaga (legmagasabb rangú) kitüntetést. Az egyetem épületéből jött kifelé, megszólítottam. Félrehúzott a református templom árnyékába. Összetörtnek tűnt. „Ez egy anatéma” mondta, és mint mindig, nagyon szépen formált mondatokkal egészítette ki, én pedig sután valami olyasfélét mondhattam, hogy a történelmi tettek és tények többet érnek bármilyen aktuális kitüntetésnél. Több budapesti hallgatómat vittem Nagyváradra rendezvényekre, hogy ismerjék meg őt. Karácsonyra rendszerint kézzel írott üdvözlőkártyát kapok tőle. Ezen az adventen különösen figyelem a vele kapcsolatos eseményeket. Hiszen 30 éve történt… Idén ez üzenet jön tőle: „A ‘szolgaság házából’ való szabadulásunk és újkori ‘pusztai vándorlásunk’ 30. évfordulóján Isten iránti hálaadással és a jövőbe vetett reménységgel avatjuk fel az Új Ezredév újan felépült temesvári református templomát, és köszöntjük Krisztus Urunk születésének szent ünnepét”.
Egy hónapja találkoztam vele Váradon. Kézzel írt levélben köszöntem meg a születésnapomra küldött jókívánságait. Váratlanul bukkantam fel irodájában, s bár valamiféle tárgyalást zavartam meg, rögtön sütemény, ásványvíz került az asztalra, és nyelvről, zászlóról, 30 évről beszélgettünk. Közben gyönyörűen formált betűkkel dedikálta Ami egy perc elmondható… (Tőkés László napirend előtti felszólalási az Európai Parlamentben, Nagyvárad, 2019) című könyvét:
