Szepes Erika könyvét olvasom. A szerző verstani, verselemző munkáit kedvelem – ez a kötet pedig egy harcos kiállás a költészet autonómiája mellett: Weöres, Szilágyi Domokos, Orbán Ottó, Marsall László, Körmendi Lajos, Turczi István, Utassy József és Petri György példájával. De miért “mocskos”? Orbán Ottó szarkasztikus verse (Vojtina recepcióesztétikája) adja meg a választ:

az énköltészet kiment a divatból…

az irodalom egyetemes jelenség tehát az egyetem felségterülete…

senki sem műveli nálunk magasabb szinten az elméletet / márpedig az elméleten múlik minden…

a multikulturális játszótéren mind e közben / a csengő hangú tanszékek kánonban énekelnek…

Szepes Erika keményen szembeszáll a dekonstruktivista, posztmodern koncepciókkal, rávilágít ellenmondásaikra (61. old.), leleplezi felszínességüket. Petrit is segítségül híva:

Valaha történeteket írtunk, / aztán a nemrég múltban “szövegeket”… / redukálódtunk hát mondatokra … / végül az / üres papír. / Amivel kitörölhetjük a seggünk. (A minimum művészetétől a művészet minimumáig. A posztmodernről)

Sok éve már, hogy egy Vörösmarty-pályázat kapcsán meghívtak a Petőfi Irodalmi Múzeumba egy beszélgetésre. Ott azt találtam mondani, hogy az olvasók elvesztéséért a mai irodalomtörténészek is felelősek. Ekkor Szegedy-Maszák Mihály, aki előttem ült, hátrafordult, s úgy nézett rám, mint akit meg kell gyilkolni. (…) Halála előtt röviddel Nagyváradon adott elő, mélabús és rezignált volt, odamentem hozzá pár szóra. Megsajnáltam. Mondataiból azt vettem ki, nagyon csalódott. Hogy magában, vagy általa is támogatott irányzatokban-e, azt már nem tudom meg soha. (Szepes Erika: A mocskos mesterség – gondolatok a paradigmaváltásról. Hungarovox, Bp., 2012. 272 old.)

Itt hozzászólhat!