Nem tiltott még el az orvos a hosszabb regények olvasásától (tudniillik, hogy van-e esélyem megélni a végét), ezért újraolvasom Kodolányi János vaskos regényeit, most éppen a Juliánus barátot (Magvető, 1966. 882 old.). Kitalálja, láttatja a XIII. századot: tájleírásban, jellemekben, nyelvekben (régi magyar nyelvben és sok nyelv kavalkádjában). Julianus története, rátalálása a keleti magyarokra elég biztosnak tűnő történelmi tény (vatikáni följegyzés), a többit Kodolányinak kellett kitalálnia. Érdekes módon nem a “hírhozásra” helyezi a hangsúlyt, hanem a kitartó, reménytelennek látszó küzdelemre (a regény a küzdelem regénye), s azzal is ér véget a regény, hogy megtalálta a magyarokat. (Talán nem lőttem le a poént. Pedig a folytatás is érdekes lenne: hogyan tért vissza, mit jelentett róluk, második útja a tatárjárás előtt.) A regény világa, atmoszférája érdekes, de azért meglehetősen túlírt (pl. a harmadik fejezet, Julianus fehérvári évei nagyon sok ismétlést tartalmaz). De elnyújtott a vándorlás leírása is, már nagyon várjuk, hogy jussanak, jusson el a célba. Szerzői-szerkesztői figyelmetlenség: a 347. oldalon azt írja, egy életre megutálták a halat, de a 353. oldalon már éhségüket hallal verték el. Nyelvi következetlenségek is akadnak, egy oldalon kétféle alak: azkor – akkor (49). És olyan nyelvtani szerkezet, mint: jobb lött lönne, ha eleim nem hajtottak lönne kerálunk szavára (218). Kodolányi ómagyar kori szövegekből (A Fejérvárra menő hadiutat elérve, 124) és az ormánsági nyelvjárásból rakta össze a párbeszédeket, vagyis írói eszközökkel rekonstruált egy ómagyar nyelvet. Szíve joga. És érdekes is. Ezért megdöbbentő, hogy Mészöly Gedeon nyelvész miért ment neki: felróva nyelvtörténeti következetlenségeit. Kodolányi védekezésre kényszerült. A tudós nyelvész meg csillogtatta tudását, hogy ő mennyivel jobban ismeri egyes szavak történetét. Olyan ez, mintha most valaki nekiugrana egy mai magyar írónak, felróva, hogy rosszul használ bizonyos szavakat, kifejezéseket. Pedig van ilyen bőven: tudom, irónia, posztmodern, nyelvi játék. Mészöly akadémikus nagyon rosszul tette, amit tett szegedi lapjában, ráadásul ironizálva: Régieskedhetnémség (Népünk és Nyelvünk, I. 33-47). Nem tudom, hányan olvasnak ma Kodolányit, talán még akadnak. Mészölyt pedig még kevesebben.

 

Itt hozzászólhat!