Örökké sajnálni, s talán szégyellni fogom, hogy amikor először és sajnos utoljára találkoztam vele, 2018 áprilisában, Tihanyban, a magyar nyelv hete megnyitóján, ahol Nagy Lászlóra is emlékeztünk, szerényen odajött hozzám, és kezembe nyomta Szécsi Margit A csillagos Golgota (Helikon, 1993.) című kötetét – melynek borítóját ő tervezte. Akkor ott nem kértem, hogy írjon bele pár sort. És most már nem kérhetem. Ember tervez… című kötete művészeti írásainak és egyben gondolati életművének, törekvéseinek az összefoglalása. Kiegészíthetjük a szólást: Isten végez…  – mindannyiunkkal így van ez. De ő másra futtatja ki a három pont után: Ember tervez, borissza végez. S ez annak a summázata, hogy teljes, értelmes életet kell élni (a Nagy László-i parancs szerint: „Műveld a csodát, ne magyarázd”), nem szabad megelégedni a felszínes örömszerzéssel „lepaktálni a giccsel”: „Az igazán nagy alkotásokért szellemileg is meg kell dolgozni, ha nem is éppen a befogadáskor, de az ismeretek és a műmegértés elsajátításakor. Létezésünk minden rétegében így van ez. Sajnos a jó bort a pancsolt lőréhez szokott réteg nem is képes értékelni. Ember tervez, borissza végez.”Nagy András művészeti írásaiban népnevelői hevület, cselekvéskészség, cselekvésre buzdítás uralkodik. Saját meghatározásában: „esztétikai népnevelés”. Ahogy egyik művészeti írásában dicséretképpen írja, „jó a tett-kód”, vagy ahogy egy másikban egy baskír közmondással illusztrál: a kimondott szó – kilőtt nyíl.

Fölfogását nyilván egyes műítészek, esztéták kifogásolni, támadni fogják – könnyen tehetik, mert Nagy András nem mismásol, hanem szókimondó. Elkötelezett az organikusnak vagy szervesnek nevezett művészet mellett, és szókimondó, mert konkrétan megmondja, hogy mi tetszik és keresetlen szavakkal azt is, hogy mi nem. Ez utóbbi főleg a giccs, melynek több írást is szentel. Néha úgy vélem, hogy Don Quijote-ként harcol a giccs ellen: sok-sok igazsággal az meglátásaiban, de mégiscsak anakronisztikusan. Mert valóban van a giccs (nekünk a kerti törpéket, az őzes-szarvasos, holdfényes és vízeséses posztereket tanították prototipikus esetként), azután van egy csomó, folklorisztikus, tömegkulturális átmenet, és végül van a magas művészet. Azután a giccshatár mintha mozogna: van giccs, amit később művészetnek tekintenek, s bizonyosan sok művészetnek gondolt alkotás van, ami később giccsé válik. Sőt, a kérdés ennél is bonyolultabb. Nekem az egyetemen azt tanították, hogy a giccs – szép, ezt kár lenne tagadni, s a giccs éppen ezért egyfajta belépő, előszoba a művészetbe. És van harmadik ellenérvem is: a giccs mégiscsak nagyon sok emberé, sőt valószínűleg a tömegeké, tehát nem korrekt annak értelmiségi helytelenítése. Egyébként is: a kerti törpe giccs (de mindig?), a népművészet nem (de soha nem?), a naiv művészet nem (de biztos ez?), a tömegkultúra és magas kultúra közötti határvonal pedig nem vonható meg szigorúan. De abban föltétlenül Nagy Andrással értek egyet, és ezért elfogadom vehemenciáját, következetességét, hogy nem feledhető értelmiségi feladatunk, küldetésünk az emberek gondolkodásmódjának, látásmódjának, műveltségének emelése, az egyféleség helyett a sokféleség, a felszínesség helyett a mélyebb tartalmak felmutatása. Ja, persze, ez már Don Quijoe-i harc és sokak számára gúny tárgya. (Nagy András: Ember tervez… Művészeti írások. Szerkesztette: Nagy Gábor. Hitel Könyvműhely, Nemzeti Kultúráért és Irodalomért Alapítvány, 2019. 192 oldal.)

Elemzésem többi részlete a későbbiek során a Kortárs című folyóiratban lesz olvasható.

 

 

Itt hozzászólhat!