Színház a színházról. Előadás egy előadásról. Darab arról, hogy nincs darab. Ha egy darab a darabról szó, az metadarab, s az veszélyeket rejt magában. A színészek elfelejtik a darabot, keresik a súgót, hogy végre legyen segítségükre, de ő nincs. Talán beteg lett, talán kevés volt a fizetése. Várják a súgót, ugyanúgy mint akik reménytelenül Godot-ra várnak. Közben persze próbálkoznak, hátha rátalálnak egy történetre, sorvégre, mondatra. A mesélő filozofikus tantörténetei szép magánszámok. Szerelmi jelenetek. Mintha minden a kommunikációra futna ki: a gondolatok, a szavak erejére, lehetőségeire, lehetetlenségire, az elgondolt gondolat veszélyeire (Orwell), de főként a szavak játékára: szópárbajra, odamondásra, a szavak által épített emberi kapcsolatokra – s persze a súgóra, akinek segíteni kellene; de nincs; és egyébként is rengeteg kifogást lehet találni arra, hogy valami miért nincs. A színház szemiotikai értelemben valaminek a mása, képe (“szín-ház”), tehát egy jel, de most az van, hogy saját maga van, saját magát mutatja (“színtelen, háztalan”), tehát e pőreségében jeltelen, zéró jel, de miközben magát mutatja, mégis mást is mutat: nekem töredezett világokat, tehát mégis jel. Vagyis mégsem egészen metadarab. A színtelenség nem egészen igaz, mert nagyon sok apró szín, hatás, kép, mozdulat, ügyes koreográfia jelenik meg a darabban, a háztalan kicsit igaz, mert nincs semmilyen díszlet, a háttérben zeneszerszámok, amelyeket olykor megragadnak és dalban summáztatják, hogy mi nincs vagy mi van. Ami még föltűnt: a tudatosan tekervényesre csavart költőies képek, melyek így persze képzavarok; a túlcicomázott beszéd talán talán arra utal, hogy szó, szó, szó… kommunikáció, a tett halála az okoskodás, csak beszélünk, csak beszélünk, s nem figyelünk egymásra, s közben elfolyik az élet. A Nemzeti ifjú színészei nagy erőbedobással, hittel játszanak, ki-kikacsintanak a nézőkre, (ön)ironikusak: “elsőre ki tudtam mondani”, “meztelenség kipipálva”. A súgó a segítő, az árnyékban levő, aki fontos szereplője a színháznak, és persze az életnek, s akinek a szerepét senki nem akarja vállalni. Az író-rendező: Berettyán Nándor, heten játszanak beszélő nevű, de azért számomra nem mindig nyilvánvaló szerepben, vagyis mintha nem hozta volna ki a játék eléggé a jellemzőket: Bizonytalan – Ács Eszter, Rendező – Barta Ágnes, Magyarázó – Katona Kinga, Mesélő (akit én filozófusnak neveztem volna) – Berettyán Sándor, Kérdező – Bordás Roland, Röhögő (akit inkább elevennek hívnék, egyébként rendkívüli orgánummal) – Mészáros Martin, Elégedetlen – Szabó Sebestyén László (aki a zenéket is szerezte). (Bemutató ma, Nemzeti)

Itt hozzászólhat!