Indiában nagyon sok a gyerek. India lélekszáma az 1950-es évek 400 milliójáról mára 1,3 milliárdra ugrott. India szinte minden városában van egyetem (magam Delhiben, Chennaiban/Madrasban, Gwaliorban találkoztam egyetemistákkal). Az általános és középiskolások pedig mindig szép, ápolt egyenruhában vannak. Különösen értékelendő ez egy olyan országban, ahol a ruhák többségét még mindig folyóvízben (és hagyományosan férfiak, újabban persze már nők is) mossák; és a napon szárítják. (Ez nagyon felületes utazó azt írta róluk: az indiaiak ruhával törik a sziklát – merthogy a sziklához, csapkodják a ruhát.) Az iskolások büszkén viselik az egyenruhát, mint ezek a gyerekek is, akik Mánduban, Malvá szultánjainak erődvárosában kértek tőlem közös fotót. Elgondolkodtató, hogy nálunk milyen erők mozdultak meg a köpenyviselés és persze az egyenruha eltörléséért.

A kisgyerekek szeme vastagon ki van festve, feketével körül van kenve. Szépészeti kérdésnek gondoltam, mígnem Ligeti Vilma könyvéből (Siva árnyékában) megtudom: a szembetegségek elleni (mágikus) védekezésül.

Még néhány a megtanulandó indiai szokások közül: a szent helyekre csak mezítláb lehet belépni (olykor megtűrik a zoknit, de inkább nem…, sőt a cipőt sem szabad a hátizsákba tenni, azt oda kell adni a cipőt őrzőknek); az indiai koldus nem eszik meg valamit, amihez más hozzányúlt; a fürdőszobában mindig van egy (ma már műanyag) vödör és kancsó – azzal kell meríteni a vizet a mosakodáshoz; természetesen a mosakodás minden nap kötelező; a kézmosás viszont csak étkezés után (mert hogy jobb kézzel esznek – ballal, mert az tisztátalan, tilos).  Na, namaszté! – Tisztelet a benned lévő istennek!

Itt hozzászólhat!