Megejtő az a hűség, szeretet, amely Rákóczihoz fűzte, nyilván egy kicsit korán elveszett (kegyetlenül kivégzett) apját is látta benne; az a töretlen hűség, amely ifjúkorában Rákóczihoz állította, talán egy pillanatra felvillantott előtte egy fényes életpályát, persze az rögtön kihunyt, s maradt a vándorlás (“bújdosás”), a száműzöttség, a kegyelemkenyér, a másodrendű állapot. Elvesztett szinte mindent: Erdélyt, a hazai boldogulást, a házasodást, az annyira imádott magyar nyelvvel és kultúrával való meghitt, napi viszonyt. Önmagában mekkora fájdalom és belső küzdelem lehetett, hogy nem élhette meg a szerelmet (“Itt nincsen más leány, hanem Zsuzsi és két özvegyasszony”).S amiről nem is tudott: az imádott fejedelem, Rákóczi hamvai (Thalynak köszönhetően) csak visszatérhettek Magyarországra, de ő végleg ott maradt Rodostóban… Olosz Lajos (kisjenői, partiumi költő) első verse erről szól: A rodostói árva… De nem tudtam még megtalálni (a neten nincs). Rokonszenvet ébreszt az emberben Rákóczi hétköznapjainak leírása: micsoda önuralomra volt szüksége, hogy elviselje ezt a helyzetet, hogy törökök tartják el. Olvasva a “leveleket”: megfog az az elementáris hűség és szeretet, Rákóczi szigorú napirendje  megdöbbenése Rákóczi fián, Györgyön, hogy magyarul nem tud: “Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. (103), nem tudja… hogy mi légyen a nemzetihez való szeretet, mert soha a nemzetivel nem társalkodhatott (154), olyan helyet neveltetett, ahol gyűlölik a mi nemzetünket” (168). Izgalmasak a környezet leírásai, a törökök szokásai. Meg a humora: “Jobban szerettem volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a császárnak” (15) S feltűnik, hogy milyen sokszor utal az egészségre. (Csapkodnak körülöttük a betegségek, sokszor fázik, végül pedig őt is járvány viszi el.) (Mikes Kelemen: Törökországi levelek. Osiris, 2010. 196 old. – többi idézet a Napszók (február–március), elolvasva: India-Katar-Budapest között – én szerencsére hazajöhettem.)

Itt hozzászólhat!