Van egy indiai népcsoport, melynek tagjai negyvenéves korukban önkéntes hallgatást fogadnak. Közismert a karthauzi szerzetesrend gyakorlata: a némasági fogadalom. Arany János kétszer hallgatott el: egyszer a szabadságharc bukása után, egyszer pedig a kiegyezés után. Ez utóbbit igyekszik magyarázni A régi panasz című versében. Évtizedeken át találgattuk, hogy Sánta Ferenc miért hallgatott el a hatvanas évek végén – attól kezdve jobbára már csak korábbi művei jelentek meg. De állítólag nem volt semmi titok. Olvasom az erdélyi író, Györffi Kálmán „Pályám” „emlékezete”? című vallomását: ő a rendszerváltáskor hallgatott el: „pályám csak félpálya”, óramutatója az édes anyanyelv, nem hisz a fejlődésben, a fejlődés ott kezdődik, „amikor csizmával berúgják a nagyanyám kapuját”, „a nagymamám háza nem termelt szemetet”, „a szomszédban cigány család lakott, nem roma”, megírhatta volna az erdélyi szászok sorsát, ha Herta Müller (Nobel-díj) nem írta volna meg, elszaporodtak az okos megmondó-emberek, bólogatóemberek, nyaliemberek, aki mindig tudják, mit kell csinálni – a többieknek, s végül: az általa félistenként tisztelt Székely Jánostól hallotta: „mindent, amit meg akar írni, írja meg úgy hatvan-hatvanöt éves koráig, mert utána már kín lesz az írás…” Nos ezért, kell hallgatni, úgyis zajos a világ. (Székelyföld, 2019/4.)
Itt hozzászólhat!
márc
19
