Apa, fiú: egy Igen s egy Nem

Apám kilencéves volt, amikor Ady meghalt. Apám magyar és latin szakos tanár lett, Adyt nem szerette. Amikor én a gimnáziumban Adyt tanultam, kezembe adta Makkai Sándor: Magyar fa sorsa (A vádlott Ady költészete) című könyvét (Erdélyi Szépmíves Céh, Cluj-Kolozsvár, 1927). Benne ceruzás jegyzeteivel. Ő inkább bírálta, én meg megszerettem Adyt. Ilyesmiket glosszázott: saját életének pocsolyája, amelyből nem látott kiutat, micsoda vátesz az, aki úgy lelkesít, hogy előre begyullad, Nem Mohács, hanem tiszta erkölcs!, Igaztalan vád: mi tartotta meg eddig népünket?, Ezt Berzsenyi jobban látta, A lelkiismeret mardosása, Nem bír lelkiismeretével megbékélni, ezért nem tud nyugodtan meghalni, emelt fővel, mint az igaz lelkek. De azért néha olyat is írt: Ez véresen igaz! 17 évesen a budai gyermekkórházban olvastam Adyt, mellettem egy heine-medines fiú feküdt. Nagyokat beszélgettünk, s amikor én a háromhetes gyógytorna után elköszöntem, annyit mondott (azt hiszem István volt a neve): azért ne csak Adyért rajongj.  Nem adom ki teljesen Apámat, de ha föntről számontart, akkor látja, hogy olyan verseket olvasok, mint a Krisztus-kereszt az erdőn…