Friss gondolatokat találok Karácsony Sándor munkáiban, most éppen Az irodalmi nevelésben. Annyit okoskodunk, pedig 79 éve kimondta: “Irodalomra csak irodalommal lehet nevelni s az irodalom elemzése (az irodalmi élmény tudatosítása) mindig csak nyelvi elemzés lehet.” (3) Semmit sem tanult a tudomány és közéletünk abból, hogy: “Magyar észjárás szerint a jel jelentése közvetlenül jött az ősszemléletből, tehát a kapcsolat közte és valóság között máig nem szakadt mg, egészen szoros. Az irodalom és az élőbeszéd, a beszéd és a beszélők fizikai valósága eltéphetetlen egységben élnek.” (39) És ezt ezért nem vesszük észre: “a magyar nyelv nyelvi formái nem azonosak az indogermán nyelvek nyelvi formáival s addig nincs magyar nyelvtan, míg meg nem kíséreljük a magyar nyelvi formákat elfogulatlanul, indogermán nyelvi paradigmáktól nem befolyásolva… vizsgálni, csoportosítani és törvényszerűségeit megkeresni…” (52) És a nyelvmisztika tette poétáinkat kivétel nélkül nyelvésszé (41). Karácsony sokat foglalkozik a viszonyítással, melyben fölismerni vélem az ikonicitást (a valóság–nyelv kapcsolatot)… mert vajon miért vonzaná a Bánk bán-ban a szúnyogok szót a szőnyeget szó? (42) Azért, mert ikon. “Van magyar nyelvünk, tudjuk róla, hogy nem indogermán nyelv, mégsem mertük soha szerbe-számba szedni, hogy milyen? Az indogermán grammatika kategóriáiba csömöszöltük bele…” (53) Karácsony nyelvművelő is: “Ha a magyar tanár magyar órán épúgy „kiszedetné” ezt a szót, kérdezné pontos jelentését vagy jelentéseit, megkövetelné szólásszerű formában is, nem tűrné a hibákat, akkor tíz-húsz év mulva másképen írnának újságot, színesebben, gazdagabban és magyarabbul beszélnének az emberek” (53). Nem tudok szabadulni a rögeszmémtől, hogy amikor Karácsony magyar észjárásról, kultúrában kódolt érzelmekről beszél (társaspszichológia), akkor bizony Freud nyomán Jung előtt a “kollektív tudatalattira” gondol (87). Az ősnyelvvel kapcsolatos gondolataival Czuczorhoz és Fogarasihoz tért vissza, az ikonicitással megelőzte a szemiotikát és a mai kognitív nyelvészetet, a társaspszichológiával Jungot, a szövegközpontúságával a modern nyelvészetet… Minden ott van nála érzékítve. Egy magyar filozófia alapvetése. És a legszebb gondolata számomra: meggyőződése volt, hogy magyar kultúra különleges szintézis (reliktum): formájában keleti, tartalmában nyugati… Bartók jut eszembe… (Karácsony Sándor: Az irodalmi nevelés. Szent Gellért Egyházi Kiadó, 1993. 92 old.)

Itt hozzászólhat!