…akkor ünnepeltünk így, amikor Nárcisz összejött saját magával… (Herkules-mesefilm, 1997). Mostanában mindenhol összejön. Bárhol járok a világban, mindenki rogyásig fényképezi magát degenerált pózokban. Indonéziában szelfijegyet szednek a látnivalóknál. Én persze elsunnyogok jobbra-balra, nehezen viselem a turistának nevezett tömeget, amelytől már látogathatatlan Velence, Róma, Barcelona, Párizs (no, a trianoni kastélyt nem sajnálom), és most már a csodálatos Angkor is. Amikor ott megláttam a buddhista-hindu templomromokon félmeztelenül fényképezkedő turistákat, tudtam, hogy vége. Szerencse, hogy most leálltak kicsit. Ki is tisztult a levegő. – A nárcizmus nyelvi tünete: a vélemény. Ugye, tudjuk, hogy mi a vélemény. Ami mindenkinek van, és senkit sem érdekel. De mindenki közölni akarja. Érdekes, diktatúrákban nincs vélemény. Vannak tapasztalataim. Demokráciában pedig mindenkinek van. – Manapság (majdnem) mindenki járványügyi szakember, orvos, politikai tisztánlátó (FB, írótól). “Kiderült az is, hogy a hülyeség nem objektív fogalom, továbbá az elfogultság is járványos, az agyat támadja” (ugyancsak FB).  – A megmondóemberek korszakát éljük, pedig a megmondás pusztán vélemény, amiről ugyebár tudjuk, hogy… – Én nem tudom… (Kristóf Attila), miért érzi mindenki, hogy jobban tudja, s hogy ezt még közzé is kell tennie. Hogy véleménnyel jelen kell lennie. Talán a tömegtársadalom, a tömegkultúra, a kereskedelmi média hatása? A karanténban sok-sok könyvet olvasok. Most Széchenyi István Hitel-jét:

– Ily okoskodások köpönyegek gyanánt használtatnak. (156)

– Hallgassunk… mert nincs nevetségesebb az alaptalan okoskodásnál. Nemkülönben nagyobb gorombaság sincs, mint másokat oktatni akarni ahhoz való tudomány nélkül.

S hogy milyenek vagyunk (most ebbe nem venném bele magamat):

– …kik mindig ott akarunk változtatni, ahol nem lehet, és azon javításokat pedig, melyek tőlünk függenek – s melyek haszna biztos – nem eszközöljük. (163-164)

Ezeket üzeni nekünk a legnagyobb magyar, Széchenyi István. (Hitel, 1830.)

Itt hozzászólhat!