Egyetemistaként írtam volt egy tanulmányt A magyarok “vámpírizmusáról” Dömötör Tekla professzornak, s bele is került a neki szóló köszöntőkötetbe: Folklór, életrend, tudománytörténet (1984). Akkor nagyon belemélyedtem a témába, azóta is követem a vámpírizmus tömegkulturális, filmes utóéletét. (Sőt eljutottam a romániai törcsvári kastélyba is, ahol valódi panoptikumként mutogatják Drakula gróf várát.) A témában legjobb Polanski Vámpírok bálja (1967). Most pedig megszületett a magyar szocializmus díszleteibe helyezett Drakulics elvtárs című film. Nálam fél siker, ha egy filmen magyar környezetet látok, még egy negyed, ha az általam is átélt világ relikviáit, tehát tetszik, főleg, mert karikírozva van: a szocialista műszak, a testvéri szocialista országok köszöntése, a bugyuta titkosszolgálat, az állandó “mozgalmi” dohányzás, az úttörővasút-jelenet; sőt még az is, hogy egy vámpírtörténetbe van ágyazva a szocialista világ: Brezsnyev elvtárnak kell megszerezni az örök fiatalság lehetőségét, ha másként nem, vámpír formájában. Csak egy kicsit borzaszt el a véres vatta felszívása, az üdítősüvegbe fogyasztás céljából töltött vér; s egy kicsit még jobban elveszi kedvem, hogy nem eléggé feszes, nem eléggé célratartó, nem eléggé szerkesztett, nem eléggé kidolgozott, és a végletekig mégsem karikírozott az egész. Ha poénra vesszük, akkor legyen végig felszabadult nevetés, és ne borzadjon el az ember a fröcsögő és szopogatott vértől. És vajon mennyire jó poén, hogy Csermanek/Kádár elvtárt tökön lett rúgva, de ő nem csuklik össze, hanem kijelenti, hogy heréit már szétrúgták Rákosiék, de azért szexelni tud. Ezt a közismert történetet valahogy nem tudom poénnak venni. Nagy Ervin titkosrendőr-alakítása mondjuk remek, hiszem is, nevetek is rajta. A történet kifuttatása 2020-ra, mikoris főszereplőink Amerikában élnek, vámpírkodnak, nem nagyon tudom a helyére tenni. Mintha nem tudták volna a készítők, hogy mire is akarnak kifutni. Szeretek nosztalgiázni, ilyen szempontból szívesen nézek bele a szocializmusba, szeretek szomorkodni, szeretek nevetni… De valahogy e film kapcsán egyik sem sikerült igazán. Mondjuk lehet, hogy bennem van baj. (R. Bodzsár Márk, 2018. 95 perc)

Itt hozzászólhat!