Visszatértem Tatára. Sokat táboroztam itt az egykori KISZ-táborban, majd Fényesfürdőn, szerveztem én is diáktábort, bejártuk a környéket, az Által-ér zsombékos tájait, megnéztük Samu koponyacsont-maradványát Vértesszőlősön, később kisfilmet forgattunk az ELTE geológiai telepén, előadásokat tartottam a könyvtárban és a pedagógiai központban, Grétsy tanár úr mesélt arról, hogy itt valahol volt egy kis hétvégi telke. A szerelmek is helyhez kötődnek. Az emlékek szépen egymásra rakódnak. Ma gyalog körbesétáltam az Öreg-tavat (öregember, Öreg-tavat), kirándultam itt Anyuval, körbebicajoztam egyetemistaként, kerestem a hajómalmot (azt hiszem, leégett), benéztem az ablakon, ahonnan rádióműsort készítettünk tíz napon át. Akkor állást is kínáltak nekem, dupla annyiért, mint a tanársegédi fizetésem. Mi lett volna, ha… Akkor az volt a vágyam, ha egyszer itt az Öreg-tó partján lenne egy házam. Persze ma is jó lenne, de már elegendő az, ami van, nem vágyom többre. Talán nem véletlen ez az érzés, olvasom Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című, szerintem filozófiai regényében: “Térjen vissza a nyugat a szétszakítottság forrásához… a nyugat… ahelyett, hogy engedett volna – ha nincs az iszlám – a buddhizmus lassú hatásának, amely jobban elkeresztényesített volna bennünket, és annál is keresztényebb értelemben, hogy magán a kereszténységen belül tértünk volna vissza” (a szétszakítottság előtti állapothoz). (467. old.) Hát én akkor visszatértem. Egyelőre csak Tatáig. De az út hosszú.

Itt hozzászólhat!