Írásomat hangolhatom arra, hogy mit vesztettünk, és hangolhatom arra, hogy lám, mégis vagyunk, és nem is akárhogyan. Mindkettőben van igazság.

Ezért nem hangolom. Tény, hogy a magyar nyelv a világ nyelveinek élvonalában van: államnyelv, van régi, dokumentált története, van kiterjedt használati köre, kifejezéskészlete gazdag, az élet minden területén használható (még a tudományokban is), teljes önkifejezési és érvényesülési lehetőséget biztosít. Persze csak a határokon belül.

A trianoni határokon kívül csak korlátozottan érvényesül. Változó országoktól, korszakoktól függően a magyar nyelv használatának tiltásától, a korlátozott engedélyezésen át a szabad nyelvhasználatig számos fokozatról beszélhetünk. És ezek eredménye: ahol erőteljesen tiltották, ott sziklaszilárdan ragaszkodnak hozzá, őrizték, s ahol nem korlátozták, no meg nem is sokan beszélték, ott felszámolódott, beolvadt, megszűnt. A magyar nyelv szétfejlődése pedig elindult és szépen halad előre.

De a számvetés mégiscsak negatív. A határokon túl (néhány tömbmagyar területet leszámítva) a magyar nyelv visszaszorul, foszladozik, ahogy vajdasági pszichológus kollégám mondja: szivacsosodik. A hivatalos kifejezés: szórványosodik, azaz egyre inkább idegennyelvű közegbe kerül. És persze: fogy. Ha 100 év után megnézzük (és mostanában sokan közzéteszik) Teleki Pál piros színnel jelölt magyar etnikai térképét – akkor azt látjuk, hogy azóta eltűnt az ausztriai, foszladozik a kárpátaljai, délvidéki, kárpátaljai és partiumi magyarság, s talán csak két-három nagyobb nyelvtömb maradt meg: Székelyföld, Csallóköz és talán Királyhelmec környéke.

Több helyen leírtam: a határon túl megszűnőben a magyar szaknyelvek, s ha ezek megszűnnek, akkor hamarosan magukkal rántják a köznyelvet is. Csehszlovákiai (ma szlovákiai) rokonaim az élő példák erre.

És akkor mi lesz, mit kell most tennünk? Nincs egy megoldás, nincs egyetlen módszer. Az elhallgatás, a nyugtatgatás biztosan nem üdvözít. Az önostorozás sem: hogy ezt jól megérdemeltük. Vagy az örömködés, hogy Trianonnak vannak „előnyei” is. A határon túli magyarsággal való szolidaritás: alap. Az EU-s „határok légiesítése” jelent könnyebbséget (átjárhatóság), de rövid távon nem jelent megoldást. Ráadásul idén megtudhattuk, hogy a kisebbségi ügyek nem európai ügyek. A „határtalanítás” nyelvészeti programja felszíni és keveseket elérő kezdeményezés. Anyanyelvi programok, napok, versenyek, kapcsolatok, találkozások szervezése – fontos.

A megoldás egy nagy kelet-közép-európai kibékülés lenne. Utópia. És Magyarország gazdasági, politikai felemelkedése. Ez magával húzná a régiót. Ennek művelődési, nyelvpolitikai kisugárzása. És erre van esély. De ezért mindenkinek nagyon kell dolgozni. És együtt.

Szüleim Felvidékről lettek kitelepítve, az én felnőttkori Erdély-, Délvidék-, Muravidék-, Kárpátalja-élményem pedig meghatározó a véleményemben. Ezért is tanítottam egy évig a nyitrai egyetemen, most pedig már több éve a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen. Szeretném, ha az Illyés, Kodály, Bárczi, Lőrincze és Pomogáts Béla-megálmodta és képviselt Anyanyelvi konferencia (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) hozzá tudna járulni a magyarság egyesítéséhez, és a magyar kultúra és nyelv jövőjéhez!

Megjegyzés: 1970-ben rendezték meg az első Anyanyelvi konferenciát, s azóta – általában – ötévente volt hasonló rendezvény, kezdetben a Magyarok Világszövetsége, 1992-től a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága szervezésében.

Itt hozzászólhat!