Ma kivágtuk a diófát. Harminc-negyven éves lehetett. Több éve nem termett, megtámadta valami. Ágai száradtak. De azért küzdött, élt, új hajtásai is voltak. A kertész azt mondta, ki kell vágni. Először nem engedtem. De azt mondta, ez már haldoklik. Ma kivágta. Voltak nagy száraz ágai. Tompán hulltak le. Voltak életerős ágai. Amikor vágta a motorosfűrész, a kertész azt mondta: sír a fa. Én hordtam be a kamrába a felaprított törzset. Esett az eső. Jó, hogy esett, mert nagyon sajnáltam a fát. Arra gondoltam, aki ültette. Már régen elfelejtették. Én 21 évig őriztem a fát, igyekeztem gondozni, szerettem. Ma sírt a fa, hogy elhagytam, hogy megcsaltam. A kertész olykor káromkodott, nehezen bírt vele. Megelevenedett egy pillanatra Elen Klimov Búcsúzás (Matyorától) című filmje. A szent fa ott sem adta meg magát. – Ültettünk helyébe másikat, szivarfát, ezt tanácsolták. De ez már sohasem lesz vén diófa. Az életem egy fontos szakaszát vágtuk ma ki. Azt hiszem, megbocsáthatatlan. Mostanában derült ki – éjszakai felvételeknek köszönhetően -, hogy a fák éjjel hajladoznak, mozognak. Talán beszélgetnek. De mindenképpen élnek. Mi, emberek, egyek vagyunk a természettel, a növényekkel és az állatokkal, csak elúrhódott rajtunk a gőg. Nem tudom, hogy megbocsát-e valaha a vén diófa.

Itt hozzászólhat!

Megosztás