Ma elmentem Recskre. Néhány kilométeres aszfaltút a vasútállomástól, kisebb-nagyobb gödrökkel, a végén letérés jobbra egy völgyoldalba: a nem látható, de most is zajgó kőbánya mellett állt a titkos, majd 1953-ban eltüntetett, de a rendszerváltozás után emlékhellyé változtatott internálótábor. Őrtorony, barakkok nyomai, transzformátorház, emlékmű. Egy helyreállított barakk priccsekkel, mosdóvályúval és vécével. Egy őr, aki kanalazza a levesét, s akitől már nem kell félni. – Este megnézem Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza Szökés című filmjét. Hogyan lehet megmaradni embernek az embertelenségben? Társ-e a bajban a bajtárs? Amikor nincs íróeszköz, könyv, papír, a bírósági végzés nélküli rabok fejben rögzítik a verseket. Ma igyekezem elképzelni Faludyt a helyszínen. A valóban megtörtént szökést mozgalmas, kalandos és látványos történelmi filmbe foglalták az alkotók. A drámai magot az élet írta: a főszereplő, Molnár Gyula társaival megszökik, neki végül sikerül nyugatra szöknie, és a Szabad Európa Rádióban fejből elmondania a megtanult tábornévsort. Innen szereztek tudomást a rokonok és persze a világ: Recskről, a szovjet rendszerről, a rákosizmusról, s ettől kezdve már nem volt kérdés, hogy Recsk csak a jéghegy csúcsa… Nemrég megkérdezte tőlem egy rokonszenves egyetemista, mi az a gulág. Fehér holló, aki kérdez. Ezért kell elmenni Recskre, és meg kell nézni ezt a filmet. Hátha van értelme a történelemről beszélni. (Gyarmathy Lívia filmje, 1997. 92 perc)
