Az elmúlt három évben több munkáscsapattal is megismerkedtem. Szerencsém volt, mert találkoztam remek szakemberekkel: akik vidáman, tréfálkozva dolgoztak és nagyon szép munkát végeztek. Legutóbb egy vidéki, idősebb, összeszokott csapattal: minden reggel 7.20-kor megérkeztek, reggeliztek, délben együtt ebédeltek, és 16 órakor távoztak. Tetszett, hogy rögtön hoztak magukkal széket és asztalt és mikrót, és délben 30 percre megállították a munkát és közösen fogyasztották el a magukkal hozott ebédet). Vezetőjük, a kedves, a részletekre is odafigyelő, a háttérben mindent pontosan megszervező szakember végig velük volt, ha más munkája nem akadt, söprögetett, rendezte az eszközöket, anyagokat. Ötleteket adott, mit kellene még megcsinálni: minden ötlete aranyat ért. – Egy másik csapatban fiatal srácok jöttek dolgozni. Értették a munkát, de amikor nem volt itt a vezetőjük, nem nagyon dolgoztak. Órahosszat cigerettáztak, telefonáltak, és délben elmentek ebédrevalót vásárolni, utána meg hosszasan falatoztak. Mivel maguk után hagyták a szemetet, megállapítható volt, hogy egészségtelenül táplálkoztak: kenyér, felvágott, konzerv, nagyon sok energiaital és cukros üdítő. Egyszer itt hagytak egy kiló paradicsomot. Nem dobtam ki, gondoltam, másnap csak elfogyasztják vagy hazaviszik a családnak. Ott maradt, megrohadt. Nekem fáj a kidobott étel. Föltűnt, hogy semmit sem tudnak kezdeni a szelektív hulladékgyűjtővel. Mindegyik kukába mindent bedobáltak, esténként magam igyekeztem szétválogatni. Két generáció: ötven-hatvan évesek és huszonévesek. A végén valamennyi munkásnak adtam ajándékba egy üveg bort. Mert meg voltam elégedve. A vidéki csapat vezetőjének elmondtam, jó volt látni, milyen szépen dolgoznak, mennyire szeretik a munkájukat, ritkaság az ilyen. Rögvest visszadicsért: kevés olyan együttműködő megrendelőnk van, mint amilyen ön.

Itt hozzászólhat!