Eddig még nem ugrottam neki Passuth hatalmas életművének – az Esőisten siratja Mexikót sorban áll, de megelőzte most a Kutatóárok, fiatalkori éveinek regénye; bár én inkább naplónak vagy emlékiratnak mondanám. 1918-1920 Kolozsvár, 1920 Budapest, 1921 Milánó. Izgalmas korszak. Ebből számomra a legérdekesebbek a kolozsvári évek: a világháború vége (érettségi és jogi egyetem, s a magyar egyetem végnapjai), út Trianonig, majd pedig az átköltözés Pestre (rokonok segítségével új otthon, állás, a félbemaradt jogi tanulmányok befejezése), a zárás, a milánói rész (ott egy bankfiókban dolgozott) már nem fogott meg. Az emlékek, történetek jók, a naplószerű rögzítés sok esetben unalmas, a történelmi események beidézése persze jó, de nem éppen regénybe illő. Az egész mű meglehetősen túlírt, de mondjuk tetszik a szerző őszintesége, ahogy a húszéves fiatalember olykori egyéjszakás kalandjaira is utal. És érdekes az a megoldás is, hogy a fiatalkori események akár 30-40 évvel későbbi utóéletére is utal (zárójelesen). A könyvre lomtalanításnál csaptam le, s azért, mert véletlenül belelapozva, a 162. oldalon egy nagyon furcsa Gombocz Zoltán-történetre bukkantam. Gombocz professzor Kolozsvárt szóba elegyedett fiatalokkal: „Kérdések következtek, mintha hasonlítottak volna a pszichoanalitikusok bevezető tapogatózásaihoz”, óriási hatást gyakorolt, de „különös kérdező soha senkivel kétszer nem állt szóba”. A történet középpontjában ott van a Tanácsköztársaság, Passuthnak 1966-ban sikerült úgy írnia róla, hogy akkor megjelentethető volt, és ma sem tűnik elfogadhatatlannak. Passuth műveltsége és emlékezőtehetsége lenyűgöző. (Passuth László: Kutatóárok. Regény. Szépirodalmi, Bp., 500 old.) Múlt héten együtt vacsoráztam Pomogáts Bélával és Kenyeres Zoltánnal. Bemondtam Passuth nevét: miért nincs szó róla? Azt mondták, értékes ember volt, de valahogy nem került be a fősodorba, mára pedig elfelejtették.
Itt hozzászólhat!
