Nem nagyon járok temetésre. De ahogy halad az idő, s közeli rokonok, ismerősök távoznak, kötelező. Föltűnt, hogy mennyire nem tudunk búcsúzni. Az utóbbi három temetésen elhangzott, a családtagok kérik a részvétnyilvánítás mellőzését. Utána nem volt halotti tor, semmilyen összejövetel, ahogy bezárult a sír, kámforrá vált a gyászoló közösség. Mindhárom temetés egynapi utazásra volt: odamentünk, ismerősökkel találkoztunk, csöndben asszisztáltunk, nem nyilvánítottunk részvétet, és hazajöttünk. Illetve az ismerősök egy-egy csoportjával mi beültünk egy étterembe, és ott magunkban, a családtagok, rokonok nélkül bizony emlékeztünk halottunkra. Nem lett volna jobb együtt? A legutóbbi temetésen a fukar és sematikus gyászbeszéd alatt legjobb, katonakori barátom odasúgta: Ha engem temettek, ne fukarkodjatok a szóval, akárhányan mondhattok beszédet! – Sajnos elfelejtettünk elbúcsúzni. Ahogy élni is. Ha valaki olvassa ezeket a sorokat, és emlékezni fog rá, akkor én is azt üzenem: Ha engem temettek, ne fukarkodjatok a szóval, utána jöjjetek össze, beszélgessetek sokat, és azt sem fogom bánni, ha nem rólam! Csak legyetek együtt!

Itt hozzászólhat!