Kunkovács László nyomán szerettem volna nyáron végigjárni a kirgiz kunbabákat, mert egy izgalmas, transzkontinentális kultúra maradványainak gondolom őket. De a koronavírus közbeszólt, nem mennek a gépek, Kirgizisztán is bezárkózott. Így egy kéthetes dunántúli körúton végiglátogattam “szerelmes” helyeimet (“szerelmes földrajz”). Kezdődött Kaposváron, a hét domb városában, és a Zselicben (egykori vasutak nyomában, “vasútnéprajz”), következett egy balatonlellei kikapcsolódás (emlékezés egy katonaság utáni bulira), majd nővéremnél Alsóörs: egy teljes badacsonyi körtúrával (belopóztam Tatay Sándor rodostói emléktáblájához, s gondolkodom, hogy utánanézek az ottani Rákóczi-kultusznak; meglátogattam Udvardy Erzsébet tomaji kápolnáját), egy másik körtúra Tihanyba vezetett (korábban hallgatóimat vittem erre, idézgettem az emlékeket), fölkapaszkodtunk a bakonyi tési szélmalmokhoz (Vali nénivel jártunk egyszerre erre, de már nem emlékeztem, a várpalotai Thury-vár viszont elkápráztatott), fölfedeztünk az alsóörsi Malom-völgyet (geológiája a Bahamák és a Maldív-szigetek), majd egy őriszentpéteri galambosszeri ökoházból ismételtem meg biciklivel kedvenc őrségi túráimat: Bajánsenye, Magyarföld, Velemér, Magyarszombatfa, Szalafő. Pityerszeren elszomorodtam: én még csaknem természetes, élőként ismertem meg, mára elvásáriasodott. Visszafelé jövet azt mondogattam, nem megyek többé vissza, de ezt talán még meggondolom. Az őriszentpéteri Pajta étteremben megtapasztaltam, hogy amiért 1979 óta cikkekkel, az “eladó parasztházak” mozgalommal, terepgyakorlatokkal, írásaimmal elkezdtem – jó úton halad.

A képen (mögöttem) a kerkáskápolnai apró kápolna, az Őrség legbájosabb részlete. Sokszor megpihentünk itt hallgatóimmal.

Itt hozzászólhat!