Gyermekként rajongtam a Fekete István-könyvekért. Úgy emlékszem, állatregényei ragadtak meg: Kele, Vuk, Hú, Lutra, Bogáncs, kértem édesapámat, hogy minél többet hozzon. S apu nem tudta valamennyit megszerezni. Azután következett – még korántsem volt kötelező – a Tüskevár és a kevésbé átütő Téli berek. A Fekete István-kultusz az író halála után a hetvenes években jutott csúcsra. Akkor már mindent kiadtak tőle (egyes könyvekben 80-70-40 ezres példányszám szerepel, ma már ilyet bele sem mernek írni egy kötetbe). A kisprózákat, verseket tartalmazó kötetek mind megvannak, de ezek már nem keltették fel a gyerek figyelmét, annál inkább ma: Barangolások (1969), Rózsakunyhó (1973), Tarka rét (1975). Vadászelbeszéléseit nem kedveltem, de emberiesített (antropomorfizált) állattörténeteit nagyon (talán ezért írok mostanában az állati kommunikációról?), és most fölfedeztem a mélyen humanista Feketét, aki megannyi apró emberi mozzanatot oly szépen, költőien és meghitten tud megragadni. Micsoda mesteri írás a Nevelés! Kisfia rohan be, elesik, mint a béka, csúnyán megüti magát. Az író felteszi a kalapját, és megkérdezi: Kisfiam, megérkeztél… Később azután eszébe jut saját gyermekkori, hasonló „megérkezése”, amikor apja ugyanígy reagált: „Hát ezért nem kérdeztem meg fiamat sem, hogy megütötte-e magát, mert egyszer majd egyedül marad ő is, mint ahogy én egyedül maradtam, és jobb, ha már most tudja, hogy mindenki csak saját magát üti meg, ha elesik, és az elesés meg a felkelés senki másra nem tartozik”. És ma ezt nem tudják a szülők. Most újraolvastam a Tüskevárt, majd írok róla. És folytatom a többivel. Azokról is írok. Mert hogy – állítólag – már nincs Fekete István-kultusz. Egy korlátolt bloggoló azt írja, hogy számára érdektelen a Tüskevár, mert ott több oldalon keresztül ír valami madárról… Az elkorcsosult személyiség számára érdektelen a természet, az állatok, a madarak. Nem vitatkozom vele, mert csak rá tartozik, és egyedül fog maradni, neurotikus, frusztrált, ápolásra szorulóként.
Itt hozzászólhat!
szept
9
