A 2017-2020. közötti csoportnak ezzel a kötettel zárul aktív bolyais élete. Ha visszatekintek a most búcsúzó csapatra: eszembe jut Héreg, Győr, Szeged, Vác, Székesfehérvár, Sárospatak, Ceglédfürdő… a filmek, könyvek, a csoport tagjai által javasolt versprogram és filmklub, a közös beszélgetés Jankovics Marcellel, a most bevezetett kreditrendszer…

És a leginkább személyes: hogy most én is búcsúzom mint mentortanár.

Búcsú utolsó bolyais csoportomtól (2020. szept. 12.)

Hadd elevenítsem föl, hogy hogyan kezdődött. 2002 nyarán fölhívott Kőhalmi Ferenc azzal, hogy látja tévéműsoraimat, s meg akar ismerni. A telefonhívást egy többórás személyes beszélgetés követte a Hild-villában. Elmesélte a Bolyai Önképző Műhely ötletét, kezdeti éveit, s hogy akkor éppen bővíteni akarják a kört, éppenséggel velem. Gondolkodási időt kértem, s mivel éppen akkor kaptam tanszékvezetői meghívást Szombathelyre, amellett pedig ELTE-s egyetemi elfoglaltságaim is megmaradtak, nem akartam túlvállalni magam, a végén nemet mondtam. De akkor Kőhalmi Ferenc rá jellemző módon, de nekem mégis furcsán azt mondta: Jó, akkor szeptemberben nálunk is kezdesz… A kedves erőszaknak nem tudtam ellenállni. És nem bántam meg. Az eltelt évek alatt számos olyan irodalmi alkotást, filmet ismertem meg, amely nélkül szegényebb lenne az életem. Számos művet olvastam újra, ismertem meg jóval alaposabban, mint korábban. Emlékszem, a Budapest és Szombathely közötti hosszú, háromórás vonatutakon mindig olvastam. Még a Háború és békét is ott olvastam el.

Nem mondom, hogy olykor nem volt szükség komoly erőfeszítésre. Ha valaki megnézné számítógépem „BOLYAI” könyvtárát, nagyon sok sikerült, félresikerült és sikertelen szöveget találna benne. Az életbe bele van kódolva az öröm, a boldogság, és a vele könyörtelenül együttjáró fájdalom, és boldogtalanság, úgymint a siker és a sikertelenség is.

Kivételes ajándék volt számomra, hogy felnőttként ilyen szellemi légkörbe kerültem, folyamatosan frissülő gondolatokkal. Én bizony végig, egész életemben – egyetemi tanárságom mellett – tanuló és „hallgató” maradtam. A Bolyaiban az eltelt évek alatt hat csoportot vezettem, legalább 100 hallgatóval kerültem kapcsolatba, sokukkal máig tartó barátság köttetett; de ha nem is emlékszem mindenkire és mindenre, egyben biztos vagyok: hogy közösen bármikor föl tudjuk eleveníteni a BOM-os emlékeket.

Egy bizonyos életkort elérve, még további sok-sok jelentős megbízatást örömmel vagy kénytelen viselve már három éve úgy döntöttem, hogy ez lesz az utolsó csoportom a BOM-ban. Új csoportvezetőknek korábbi bolyaisokat kértem föl. Egy ideig még ügyvezetőként és a kuratórium társelnökeként igyekszem segíteni a műhelyt – mert 2012 óta megtanultam, hogy folyamatos erőfeszítésre, megújulásra van szükség, egyébként az ilyen közösségi tevékenységek elhamvadnak. Tehát számíthat rám a Műhely, de már inkább csak a háttérből.

Ez a kör tehát most bezárul. Nektek is, nekem is.

Az összes bolyaisnak, hallgatóimnak és nem-hallgatóimnak azt kívánom, hogy életükben nekik is legyen olyan nagy felnőttkori szellemi élményük, sokirányú „élményútjuk”, mint nekem a BOM. Tegyenek, cselekedjenek a környezetükért, a közösségükért. És egy-egy nagyon jó, igényes vörösboros koccintásnál jusson eszükbe a műhely, amely egy ideig az otthonuk is volt, s amelyet lehet, hogy utódaink továbbvisznek.

Szövegemet elolvasva kicsit úgy érzem, mint amikor 18 éves érettségizőként a Kőbánya mozi színpadán búcsúztam az I. László Gimnáziumtól. De hát végülis mindannyian, mindig érettségizők vagyunk, maradunk…

Itt hozzászólhat!