A magyar (nyelv)eredetkutatás sokakat hajszolt őrületbe, sírba; még többeket pedig a pálya szélére. A finnugor nyelvelmélet egyirányú utcába terelte a kutatást, gondolkodást; dogma lett. A nyelvcsaládfa a nyelvet és a népet azonosítja, ezért csakis fiktív őstörténethez vezethet. A nyelvcsaládfa-kutató nem vesz tudomást arról, hogy a nyelcsaládfák összenőhetnek. Számára a nyelvcsere nem értelmezhető. Pedig mindennapi tapasztalatunk a nyelvek érintkezése, közeledése. S ezeknek eredménye rendszerint új nyelvváltozat (nyelvjárás, pidgin, kreol) vagy nyelvcsere. Ha a gének alapján közelítünk, rendszerint összetett, bonyolult a kép, előbb-utóbb nyelvcserékre kell gyanakodnunk, ám közben elvész az eredet. Tehát: a nyelvcsaládfa egyszerűsítéseivel elvezet az őstörténetbe, a kvázi eredetig, a genetika túlbonyolít, elágazik, és elhomályosul az őstörténet, az eredet. „A nyelvek szempontjából ma a lingua franca, a nyelvcsere és az új nyelvjárások/nyelvek születése az eredetkutatás legfőbb fogalmai” (Kalevi Wiik, Az európai népek eredete, 2002, magyarul: 2008). És mit is nyilatkoztam erről 1996-ban a Magyar Hírlapnak?
„a magyar nép vándorlásai során több ágra szakadt, tehát célszerűbb lenne magyar népekről beszélni. Ezt az elméletet erősítették meg Anonymus leírásai és maga Julianus barát, aki a tatárjárás előtt Magna Hungáriában magyar törzsekre bukkant. Lassan a történészek is elfogadják a kettős honfoglalás elméletét, mely szerint a Kárpát-medencében már 670 körül valószínűleg magyar nyelvű népek éltek. Ez pedig azt jelenti, hogy a századokra lebontott egyirányú nyelveredet-elméletünk csupán az egyik törzs útját kutatta fel. A XVIII. századi eredetű nyelvrokonság-elméletünk nem tud mit kezdeni a területi hatásokkal, a rengeteg ismeretlen eredetű, több forrású, illetve csökkenő számú finnugor, ugyanakkor növekvő számú altáji szóval, a történeti kétnyelvűségi problémákkal. Ha szociolingvisztikai eszközökkel próbálunk közelíteni a honfoglalás előtti időszakhoz, akkor egy olyan nyelvvel szembesülünk, amelyet nem tudunk világosan meghatározni, de úgy látszik: csak részben finnugor. A magyar egyfajta karavánnyelv, összekötő nyelv, amely a nyelvcserék következtében bőven merített a környezetéből. Léteznie kellett egy közvetítő nyelvnek, amelyen a finnugorok, a magyarok, a törökök érintkeztek – képtelenség ugyanis azt gondolni, hogy ezek a népek nem tudtak szót érteni egymással. Meg vagyok győződve arról, hogy a szociolingvisztikából ismert különféle keveréknyelvi kategóriát nyugodtan vonatkoztathatjuk az elő- és ősmagyar korszakra. Még nagyobb problémát jelent, amikor a finnugor elméletet néptörténetté tágítják – ezt egyébként nem a nyelvészek szokták tenni – és nem veszik figyelembe, hogy a nyelveredet nem azonos a néperedettel. Csupán párhuzamosan futó szálakról beszélhetünk, amelyek olykor összekapcsolódnak. (…) Ki kellene dolgozni az areális nyelvkapcsolatokat feltáró nyelvészet tudományos módszereit, a szóalakok és a jelentések szabályszerű változásait. Vannak erre kísérletek. Egy dologban mindenki egyetért: a magyar nyelv eredete homályba vész, a sok ezer évvel ezelőtti nyelvállapot csak rekonstrukciós eljárásokkal határozható meg. A tudományos gondolkodás fejlődése és szabadsága miatt nem tartom elképzelhetetlennek, hogy például a régi etimológiákon kívül újakat is találjunk.”
(Zsidai Péter: „Megyek a henyóval a Szöcsibe”. Beszélgetés Balázs Gézával. Magyar Hírlap, 1996. november 2. 13.)
Itt hozzászólhat!
