Munkásságom nagy részében feloldhatatlan gondot jelentett számomra az általam tisztelt, kedvelt, becsült egyetemi szemlélet, oktatás szigorú racionalitása, amely szemben állt a “szabad szellemmel”, vagyis a szellemi kalandozással, kérdezéssel, megkérdőjelezéssel, továbbgondolással. Merthogy a tudományt én mindig ilyennek, szabad szelleműnek képzeltem el, s döbbenten, s évről-évre egyre döbbentebben tapasztaltam, hogy mennyire iskola-, bevett paradigmakövető, akadémikus. Kezdetekből fogva nyitott voltam, érdeklődtem a kétségtelenül tudományos alapokon álló, de azokból kilépő kutatások iránt. Hogy csak néhányat említsek: Karácsony Sándor, Lükő Gábor, Pap Gábor, László Gyula, Hoppál Mihály…, s nyelvészeket is mondhatnék, jórészt olyanokat, akikkel igyekeztem kapcsolatba lépni. Föltűnt, hogy többen vagy teljesen elfordultak az akadémiai (egyetemi) világtól, kiszorultak az alternatív tudományba, vagy csak idősebb, nyugdíjas korukban kezdték el az őszinte kinyilatkoztatást. Bevallom, sokszor gyanúval éltem a nem elfogadott tudósokkal szemben. Itt-ott meg is nyilvánultam, leginkább kérdezve. Hozzáállásom pontosan illeszkedik Tánczos Vilmos kolozsvári néprajzkutató egyik mondatához: “Az a legnagyobb feladat, hogy az ember saját magához, a gondolataihoz legyen hűséges, és ne a munkatársakhoz”. Ennek nyomán készítettem el az egymásnak ellentmondó, egymással dialógusba sem léphető társadalomtudományi megközelítések (trendek) táblázatát. Úgy tudom, van hasonló antagonisztikus ellentét a természettudományokban, pl. a fizikában is. Hogy én hol állok? Válasz erre a pályám. Hogy ennek milyen tudománypolitikai következtetései lehetnek? Elég súlyosak. Merthogy nincs híd, nincs átjárás a két csoport között. Az olvasókra bízom.

A mellékelt táblázatban foglaltam össze megszűrt gondolataimat (még sokszor visszatérek rá, és fogom pontosítani, máshol is közreadni):

TudományPlatónArisztotelész

Itt hozzászólhat!