Nehéz embernek tartották a professzort. Fejhangon beszélt, fölfelé beolvasott, mifelénk, hallgatók felé kedves, érdeklődő volt. Mindenkinek ötöst adott, főleg, ha ő beszélhetett. Esetleg négyest. Előadásain tele volt a terem, pedig nem volt kötelező ott lenni. Mindig ugyanazt mondta. Görög és latin szerzőket, problémákat, ezerszer ismételve. Minden órán ugyanott kezdte, majd egy kicsit tovább is ment. Nem mondom, hogy értettük. De lenyűgöző volt. Köröket rajzolt a táblára, bele latin és magyar szerkezeteket, összekötötte őket, s valami magasabb egységbe foglalta. Nevet is adott elméletének. Az elején a dialektikára rímelt, rendszerváltás után a szentháromságra. Egész nap benn volt az egyetemen. Teázott. És diskurált. Mindig voltak nála kollégák, de költő, egyháztörténész, filmrendező is. Soha semmilyen nyilvántartást nem vezetett, vizsgalapot se, de tanítványait évekkel később is megismerte a folyosón, s olykor behívta őket beszélgetni. Én ötször-hatszor elkísértem a buszmegállóig. Akkor is tanított, emlékszem a VAN igét ismételte, annak jelentésszerkezetét, majd javasolta, hogy nézzünk be egy régiségboltba, mert ott szép régi bútorok vannak. Iskolát alapított. Míg élt, sokan hivatkoztak rá, iskolájának könysorozatában publikáltak. Már negyvenévesen „nagydoktor” volt, de később nem jelölték akadémikusnak. Ez fájt neki. Föl is hánytorgatta nemegyszer. Élete volt az egyetem. Nyugdíjazása után hamar meghalt. Ma már nem hivatkoznak rá, még azok sem, akik a köpönyegéből bújtak ki. Ma már nem is lehetne egyetemi tanár. Már tanársegédként kirúgnák, mondván: „hogy tartja az óráit”, „miért nem adminisztrálja a publikációit”., „összeférhetetlen”. Bár nem értettem minden gondolatát, nem emlékszem sok példájára, mégis minta volt, példakép, s most, olykor-olykor fölrémlik bennem a VAN/VOLT jelentésszerkezete.
Itt hozzászólhat!
nov
11
