Megmásztuk ismét a Kékest. Erdélyi barátaimnak nem merem mondani, hogy ez a legmagasabb hegycsúcsunk. Mátrafüredről két óra. A nemzeti színűre festett csúcskőnél mindig sokan fényképezkednek. Nem férünk oda, a tévétornyoknál állunk meg. Erős szél van, a járványveszély miatt minden zárva, teát, forraltbort se lehet kapni. A termoszban van tea, de mindig édesebb a másé.  Sokszor megtettem ezt a túrát: Mátrafüredről föl, majd körben vissza. Közben érintve Bene-várát. 1970-ben, amikor még nem volt föltárva, édesapámmal felkutattuk. Előttem van az a nyári túra. A bozóttal benőtt vár területét, az árkokat Apám pontosan lerajzolta. A mostani túrák Apámnak is szólnak. Elővettem írásait, fiatalkori verseit. Fáj olvasni. Mintha belelesnék a magánéletébe. De más már soha nem fogja elolvasni. Vajon boldog volt-e az apám? Katonaság, betegség, jogfosztottság, kitelepítés, csónakban szökdösés a jeges Dunán, kisemmizettség, albérlet, újabb betegségek, pénztelenség, vallástalan világ. Én későn és váratlanul érkeztem, negyediknek. Imádkozott, hogy föl tudjon nevelni. Örült, hogy még életében elértem ezt-azt, holmi cafrangokat, de egészen biztosan féltett. Arany János volt a példaképe. Bene qui lautit, bene vixit. Aki távol élt a világ zajától, boldogan élt (Ovidius). Apám latintanár is volt. Éppen megélte a rendszerváltás hajnalát, 1990. január 1-jén ment el. Itt van előttem egy rajza. A két part között vergődött, amikor váratlanul papírt és ceruzát kért. Izgatott volt, azt mondta, valamit látott, le akarja nekünk rajzolni. Négyzetek, nyilak, mintha égtájjelölések lennének rajta (É, Ny, K), térkép?, egy-két szó (dél, kökény?), egy név: Jézuska. Fölfelé mutató nyíl. Talán a mennyországba. Ez volt az utolsó üzenete.

Itt hozzászólhat!