Tudtam róla, de csak most olvastam el. Három este és éjjel. Nem tudtam letenni. 1914-ben az első világháború kitörésekor Franciaországban rekedt, ellenségnek tekintett (németek, osztrákok, magyarok, olaszok) szörnyű körülmények közé való internálása. Boche-ok (a németek francia gúnyneve). Ráadásul olyanok, akik dolgoztak Franciaországban (pincérként), vagy odaházasodtak, vagy őrülten szerelmesek voltak a francia kultúrába, irodalomba, vagy breton nőbe, mint Kuncz Aladár, vagy éppen a regényben árnyalatlanul, de többször is felbukkanó Bárczy (Bárczi Géza nyelvész). Rövid idő alatt borzalmas körülmények (kolostor, erőd, kazamata, hideg penészes, patkányoktól hemzsegő termek, alapvető higiéniai követelmények hiánya) közé zárták, fegyveresen őrizték, sanyargatták, a lakosok mint ellenséget leköpdösték őket. A regény elején a koncentrációs táborokról élő kép villant föl bennem. Egy csoport „ellenség” elzárva, bebörtönözve egy kis szigeten, a Fekete kolostorban (Noirmoutier), később az Ile d’Yeu-i citadellában. Az internáltak eleinte azt hitték, hogy rövid időre, de a világháború elhúzódott, szabadon engedésük méginkább, ezért többségüknek öt év lett belőle. A regény dokumentumszerű, naplószerű elemekkel (névsor, tevékenységleírások, időrend szerinti haladás, egyes szám első személyben, az író saját nevén való említésse, édesapja haláláról való értesülés) mutatja be az eseményeket, de egy-egy fejezet kiemel fő motívumokat: a lehetetlen helyen való berendezkedés, osztozkodás a négyzetcentimétereken, az otthonosság megteremtése, az őrök kijátszása (szökési kísérlet), lázadások, a tevékenységek, előadások, tánctanfolyam szervezése, kertészkedés, barkácsolás, emberi kapcsolatok, spanyolnátha-járvány, melynek kapcsán orvosi segítség híján minden negyedik internált meghalt… – valamennyi alapos lélekelemzéssel; inkább leírással, rögzítéssel, az ítélkezést ránk hagyva. Például az elnyomók-elnyomottak, vagy az elnyomottak egymás közti ambivalens viszonya, a minidemokrácia (képviselet megteremtése), túlélési stratégiák, vagy éppen a szörnyűségek miatt mindenkit megkísértő „őrület jelei”, vagy az osztrák középiskolai tanár, dr. Herz homoszexuális hajlamainak bemutatásával (a megrökönyödéstől a nevetségessé tételen át az elfogadásig). Osztrák társuk felesége megírja, hogy újabb gyerekük halt meg, de nincs pénze eltemetni. A férfi beleőrül, a rabtársak a semmi pénzüket összedobják a „temetésre” (hiszen a hír hónapokkal később ért oda). A Fekete kolostor „több regény – egyben”. Végső soron a humanizmus diadala: embernek maradni az embertelenségben. 1931-ben jelent meg, az író ugyanabban az évben halt meg, 45 évesen, de még elérte kortársainak dicsérete. (A regény egyes mozzanatairól külön kis esszéket írok majd.) Nem nagyon értem, hogy miért nem lett kultuszregény; mert benne van minden, ami napjainkban is nyomasztó vagy vészként ott leselkedik fölöttünk; abszolút modern, Ottlikot megelőző regény. (Ferenczy Könyvkiadó, Bp., 1995. 544 oldal.)
- Hát okvetlenül háborús kényszer az, hogy ártatlan nyaralókat, akiket bizonyára nem a gyűlölet, hanem a rokonszenv hozott az országba, mint betörőket elfogjanak, megalázzák és lefokozzák? Melyik háborús törvény rendeli el, hogy a saját területen vendégként tartózkodó és fegyvertelnül elfogott ellenséget, azonkívül, hogy kizárjuk a harcból, egyszersmind megbüntetni, meggyalázni is jogunk van?… (87)
- gyűlölni népeket, fajtákat nem tudok. A francia műveltséget, a francia népet továbbra is szeretem. Sokat szenvedett ez az ország, ami sok mindent megmagyaráz… De mindig érthetetlen marad előttem az a szokatlan gyűlölség, amellyel a hivatalos Franciaroszág a magyar néppel szemben viseltetett az egész háború alatt. Elítélem bánásmódját a foglyokkal szemben, és kárhoztatom a fegyverszünet utáni bosszúálló, imperialista politikát… (536)
