Az alcím: Arany János és József Attila mitopoézise. A főcím József Attila A csodaszarvas című verséből való. Több apró jelét tapasztalom, hogy búvópatakszerűen létezik egy másfajta irodalmi, esztétikai megközelítés; rejtekezik, olykor a pszichoanalízis felől, olykor a szemiotika ikonicitás-fogalma felől megtámogatva. Pálfi Ágnes Lotman–Uszpenszkij nyomán említi az emberi kultúra és civilizáció antagonisztikus “kétnyelvűségét”: a mitologikus és racionális tudatot (gondolkodást). Álláspontja szerint ezek nem kizárólagosak: az elsődleges mitikus tudatra, közvetlen, egyértelmű azonosításra, az izomorfikus (analógiás) szemléletmódra ráépülhet aktuális metaforizáció, azaz áttételes jelentésképződés és alternatív jelentéstulajdonítás. Pálfi Ágnes arra keresi tehát a választ, hogy “van-e átjárhatóság, létrejöhet-e valódi dialógus e két egyidejűleg létező tudatforma, eltérő jelhasználati mód, karakteresen különböző nyelvi szisztéma között” (9), ebben vezérlő gondolatai:

  • Henri Bergson: Minden pillanat új és teremtő
  • Mircea Eliade: a kultúra folytonossága örök visszatérés a kezdetekhez

Kísérlet a folklórunkba, irodalmunkba, nyelvünkbe kódolt múlt megtartó erejére, s annak a felismerésére, hogy a kezdet és a vég drámaian egyidejű.

Új nyelvi értelmező (etimológiai) módszert javasol (mellyel természetesen nem fognak egyetérteni a nyelvtörténészek): “olyan rendszervelvű, a jelentésképződés és a nyelvteremtés élő folyamataira fókuszáló olvasat jöhet csak számításba, melyhez anyanyelvünk egymással szervesen összefüggő grammatikai és lexikai elemei, s nem az elszigetelt, eredeti (idegen) nyelvi kontextusukból kiragadott párhuzamok ‘egzakt’ etimológiai szófejtések és nyelvtani kategóriák adhatják kezünkbe a kulcsot.” (279)

Arany János és József Attila verseiben olyan jelenségekre világít rá a szerző, mint: a kétpólusú (tükörszimmetrikus) értelemképződés (alappélda: kár ~ rák, majd nyom ~ mony), paronomázikus egybecsengések (bokra – darabokra, enni ~ én, Török Gábor: Medáliák ~ dáliák), képíró népművészetünk nyelvezetére való utalások, szimbolikus referenciák, szavakba rejtett, szétszórt fonetikai szekvenciák (LÉLEK: ele, lekkel, le) – melyet a posztmodern világ logikája felől lehetetlen értelmezni. Ez a leginkább platóninak nevezhető hagyomány található meg Czuczor-Fogarasi (a nyelvészek által 100 éven át lesajnált) szótárában, érhető tetten a pszichoanalitikus mitológia- és nyelvkutatásban, Lükő Gábor, Hoppál Mihály, Fónagy Iván, Pap Gábor, Bernáth Béla munkásságában, és természetesen Hamvas és Karácsony filozófiájában, rejtve pedig sokan másoknál is. Pálfi Ágnes viszont egész kutatását meggyőzően erre alapozza. (Pálfi Ágnes. “Kortyolgat az éj tavából”. Arany János és József Attila mitopoézise. Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó, Bp., 2012. 312 old.)

Itt hozzászólhat!