Az autóm riasztója rendetlenkedik, elviszem a műhelybe. Megvárom, amíg megszerelik. Közben maszkban belép egy férfi és egy hölgy, hangosan köszönök nekik. A maszk mögül Bodrogi Gyula hangját hallom. Egy élő klasszikus lépett be a kis rákospalotai műhelybe. Neki is a riasztóval van gondja. Levette a sarut, föltette a sarut, leszívja az aksit valami. Megnézik. Egy apró helyiségben vagyunk, Bodrogi Gyula és én. Várakozunk. Nekem 30-40 percet mondtak. Hoztam két könyvet is, hogy olvasgassak addig. A művész úr rendkívül közvetlen, tudja, hogy mindenki ismeri és szereti. Kávét kér, és tréfásan konyakot, kávét kap a tulajdonos feleségétől, valódi tunéziai kávét, csodálatosan szervírozva, konyakot persze nem. Közben megszólal a riasztója, már mondja is, hogy mi a kód (nem jegyeztem meg). Lehúzom a maszkot és bemutatkozom, de nem tolakodok, biztos iszonyúan unja, ha felismerik, dicsérik, ha a Süsüt emlegetik, pedig a hangja tényleg összeforrt vele. Csak annyit mondok, ami szakma: egy éven át írtam felkérésre kritikákat a Nemzetiről, és örülök, hogy most személyesen is megismerhetem. Beszélgetésünk csak néhány témára terjedt ki, ezt nem részletezhetem. Az én riasztóm hamarabb elkészül, jó egészséget kívánok a művész úrnak, és ő is kíván nekem, nekünk valamit (nem mondhatom el, ezt viszont nem felejtem el, mert nagyon igaza van). A riasztóm kicserélve, gyári hibás lehetett, az udvarias és előzékeny szerelőnek mondom, nem szerezhettek volna nagyobb örömet annál, hogy fél órát Bodrogi Gyulával beszélgethettem. Ugye, milyen jó, hogy elromlott a riasztó? A nemzet színészével tölthettem fél órát. Soha nem fogom elfelejteni. És úgy láttam, hogy az egész műhely hangulata felderült. Ez a művészet lényege.
Itt hozzászólhat!
febr
17
