“A hit nem velünk született tulajdonságunk… megszerzéséhez – úgy tartják – a természetfelettivel való találkozás élménye kell. Efféle kegyelem nem juthat mindenkinek… Emlékeim szerint a deres halántékú magyar ember mindig fohásszal kezdte a napot. – Istenem, segíts meg! – szólt az égre nézve… de a vásárba indulva is az ő segítségét kérte. – Jézus, Jézus! – kiáltották a törökre rontó végvári vitézek… Tanuljunk meg újra – okos környezetünk és eszközeink ellenére is – ezt a magatartást…” (Vári Fábián László)

“Moldvában tűnt fel nekem, hogy sokan, főként az idősebbek, szinte állandó imában élnek… ez az imavégzési gyakorlat századokkal ezelőtt széles körben elterjedt volt, elsősorban talán az ortodoxok körében. Az jellegzetesen újkori, modern gondolkodás, hogy az ember élesen elválasztja a szentet a profántól – hogy végzem a napi tevékenységemet, és közben időközönként teljesítem a kötelező penzumot. A középkori szemléletben ez nem így volt: az ember alapvetően volt vallásos. Az volt a természetes gondolkodásmód, hogy a Szent mindenben és folyamatosan jelen van: a tárgyakban, az idő és a tér minden szegmenségben, a növényekben, az ételben, az italban, a velem élő emberekben. Minden ember, aki szembejött velem, Krisztus képmása volt, ezért állandóan úgy kellett viselkedni, mint aki állandóan a Szent közelében van. Mert ha nem a Szent volt jelen valamiben, akkor viszont a démon volt benne, mert a középkor kizárólagos gondolkodása szerint valamit vagy a Szent, az élő Jézus vett birtokába, vagy az Ördög. Természetes, hogy egy ilyen világértelmezés esetén, amikor mindig mindenben az Isten jelenlétét értékelték, az ember állandó kapcsolatban akart lenni a transzcendenciával.” (Tánczos Vilmos)

“Karácsonykor énekkel volt tele a falu” (JSZ, Szilágyság, 2020)

 

Itt hozzászólhat!