Márai szokásosan, esszéisztikus módon, kicst mórikálva ír a szegénységről, “mint gyakorló szegény”, írói megfigyelésekkel, szentenciákkal, és némi pesszimizmussal. Azért izgalmas olykor a “szegények nyelve” kapcsán.

  • az állatok is szegények… a hangyák, méhek és termeszek kivételével nem akad egyetlen élőlény sem, amely a vagyonszerzést feladatának tekintené (13)
  • Már maga az élet sem jó dolog… (14)
  • az átlag gazdag számára a valóság legtöbbször elviselhetetlen… Ezért olyan szomorúak általában a gazdagok (17-18)
  • az ősidőktől fogva csak kétféle emberiség él: … szegények és gazdagok (20)
  • A szegény sohasem “társalog” (24)
  • Feltűnő, hogy a szegények meglehetősen jól beszélik anyanyelvünket. (27)
  • a szegény legtöbbször kicsinyített adagolásban élvezi a szépet (38)
  • a szegény igen ritkán van csak egyedül (40)
  • Az ifjúság és a szegénység állapota között van is valami hasonlóság; mindkét állapot telítve van álomszerű elemekkel. (45)
  • ars vivendi: az átköltés művészete – ami elviselhetővé teszi az életet (45) – a halál csaknem olyan meghitt és közönyös dolog számomra, mint az élet (66)
  • A szegény népek ernyedetlenül vándorolnak, keletről nyugatra, Európából Amerikába, tömegesen és magányosan… A szegény könnyen és szívesen utazik (77)
  • A világ mindenhol egyformán érthetetlen. (86)
  • A nők megérzik a szegénységet a férfin, mint a remeték a bűnt. (101)
  • A legtöbb szegény oly falánk, hogy minden keresetét egyszerűen föleszi. (105)
  • A költők és a szentek időnként mámoros dicsőítéssel úgy hirdetik a szegénységet, mint a legfőbb jót… a Paradicsomnak mintegy előkertje a szegénység… Ezt a felmagasztosulást a szegénységben a magunk részéről soha nem éreztük. (119)
  • A szegények szabadsága többdimenzionális, s az élet határain is áttör. (120)

(Márai Sándor. A szegények iskolája, Helikon, 2001. 128 old.)

Itt hozzászólhat!