Sverák filmművészete szervesen kapcsolódik a cseh mentalitás regényben, filmben megfogalmazott hagyományaihoz. A Csereüvegek idős irodalomtanára megelégeli a beszólogató, rendetlen (de még nem az amerikai filmek középiskolásait idéző) nebulókat, felmond. De még dolgozni akar, emberek között lenni, bicikilisfutárnak áll, sejthető, milyen eredménnyel, majd üvegvisszaváltónak, ahol derűje, kapcsolatteremtő segítőkészsége kiteljesedhet, csakhogy végül az emberi munkát kiiktatja az üvegvisszaváltógép. A történet eközben bomlik ki – s csak a stáblista közbe bevágott kép mutatja, folytatja, kalauz lesz. A Csereüvegek finom iróniával megrajzolt gondolatai: 65-ön felül is van élet; minden munkában meg lehet találni az örömöt, segíteni jó, a barátságos hozzáállás könnyebbé teszi az életet; valamint: az erotikus vágy nem múlik el a “tehetség” lanyhulásával sem. Ennek nagyon kedves képi megfogalmazása az unokájának “megpisiltetése” (de szép nagy sugárban tudsz pisilni, én már nem), valamint a film szimbolikáját szépen aláhúzó léghajó jelenet: az idős házaspárral elszabadul a léghajó, az asszony halálravált, a férj próbálja elterelni a figyelmet, a léghajó süllyed-emelkedik, beleesik egy tóba, majd ismét fölemelkedik, együtt imádkoznak, végül földet ér… Léghajózás az életünk, mely ki van téve a magunk és környezetünk hatásainak, a szerencsefaktornak, de közös erővel azért csak-csak tudjuk kormányozni. Vajon tudunk-e ilyen szép, komoly, egyben derűs filmet felmutatni a magyar közelmúltból? (Csereüvegek, 100 perc, cseh film, 2007.) Eszembe jut egy idézet, nem tudom most, hogy honnan: “Micsoda kegyetlenlenség az emberrel, hogy a tehetség elmúltával nem szűnik meg a vágy…”

Ján Sverákról korábbi bejegyzéseim:

Kolja: http://www.balazsgeza.hu/?p=10034;

Olajfalók: http://www.balazsgeza.hu/?p=1064

Itt hozzászólhat!