Tízéves koromtól írtam tudósításokat a Pajtás újságba. Ennek révén jutottam el jutalomból többször is a zánkai úttörőtáborba, és ennek kapcsán kaptam első jövedelmemet, egy – talán húsz vagy ötven forintos – vásárlási utalványt. Az utalványt édesanyámmal mentünk beváltani. Emlékszem, a Kálvin téri áruházba tértünk be, és édesanyám azt mondta, hogy bármit vehetek rajta. Először egy könyvesboltba ütköztünk. Ott két kis művészettörténeti könyet (A honfoglalás kora, Románkor) szerettem volna megvenni. Ma könyvrendezgetés közben kezembe kerültek: 11-11, azaz 22 forint volt az áruk. Most is előttem van: édesanyám nem rajongott a könyvvásárlásért, de nem szólt egy szót sem. Ma már tudom, hogy ő a másik boltban ruhát, cipőt akart nekem venni. A szerény családi jövedelem és négy gyerek, az eltartandó nagymama miatt nagyon meg kellett néznie, hogy mit vesz meg, jól jött volna ez a kis kiegészítés. Nyugati farmerre például sohasem tellett, holott a gimiben már mindegyik fiúnak volt, s egyszer meg is hallottam, amint a fiúk előszámlálják, hogy már csak Gézának nincs… Fájt. Szóval én ezt a két könyvet vettem, s azóta is megvannak. Bevallom, nem is olvastam el. De kidobni sohasem fogom. Megható bizonyíték arra, hogy milyen jó volt az édesanyám, s hogy mindent neki köszönhetek. Hogy ma már száznál több könyvet írtam.

*** S hogy mennyire nem tudtam (és nem volt módom) öltözködni, bizonyítja egy most, a TIT munkatársa jóvoltából előkerült kép 1975-ből a Planetárium alapkőletételéről. Interjút készítettem Ortutay Gyulával, kezet is fogott velem, s akkor még sem ő, sem én nem tudtuk, hogy néprajzkutató is leszek. Az iskolából szaladtam interjúra ebben a ma már kicsit ízléstelennek tűnő öltözetben. Szégyellhetném is, de a múltat nem kell átfesteni.

Itt hozzászólhat!