Senki nem olvasta előttem a Kriterionnál 1990-ben megjelent Karácsony Benő: Líra című novelláskötetét. Kidobásra ítélték. Megmentettem. Ma a Csendes történetet olvastam. Az egykori élettel (és kizsákmányolással) teli kastély urai meghaltak, egyetlen baroness maradt, ki férjhez menni sem tudott, elszegényedett, a kastély tönkrement, s egykori kicsúfolt parasztjaihoz ment kérincsélni… Majd az ősei által csúffá tett Medve Makk András utódai (akik egyébként tisztelték) felszántották a kastély helyét… Most nem Karácsony páratlan ironikus-tragikus stílusáról írnék. Arról, hogy az urak a parasztot némi pénzért fölzavarták a fára, hogy legyen medve, majd seggbelőtték és kinevették. Miközben fia „rémült sírással ráborult a vakarózó állatra… ölelgette és szőrös pofáját csókolgatta”. Lehet-e valami ennél tragikusabb? Az iskolában tanultunk a dzsentrikről. Nem nagyon értettük. Szerintem, ma sem értik. Amikor tanítottam, már értettem. Most már érzem is. – De arról szólnék inkább, hogy, ahol éltem, a Rákos mentén Kopottbárónak neveztek egy rossz állapotú kastélyocskát (a szocializmusban már lakásokra osztották fel), azt regélték, hogy egy elszegényedett báró(nő?) élt benne. A rendszerváltozás után pedig Kőbánya vezetősége lebontatta… Karácsony Benő novellájában, felszántották, itt lakópark épült a helyére. (Kriterion, 1990.) (E helyt is köszönöm Balogh Andreának, hogy a fantasztikus erdélyi íróra, Karácsony Benőre felhívta a figyelmemet. Aki 1944-ben Auswitzban halt meg, nem tudni mely nap, valahogy… Van egy emlékezés, hogy a táborban ül és elmélkedik. Írásai nyomán rekonstruálni fogom. Nem tudott róla, de akkor már fia is halott volt Pesten, a nyilasok halálba hajszolták egy gödörásás során.) Karácsony prózája az egyik legkiemelkedőbb a 20. századi magyar irodalomban. És én csak felnőtt fejjel ismertem meg, holott engem még Czine Mihály is tanított. Még sokat fogok róla írni.

Itt hozzászólhat!

Megosztás