Nem okoskodom most csillagokról, napokról, bolygókról, meteorokról. A Perseidákról, a Perseus csillagképből hulló meteorrajról sem, bár tegnap éjjel Földvár “fölött félúton” pokrócokon heverészve nézegettük Szent Lőrinc könnyeit, a hullócsillagokat. Figyelmesebb társaim többet is láttak, én csak ötöt. De láttam sok villogó repülőgépet, a Balaton-felvidék fénysorait, a parkoló autók reflektorait, a közeli étterem szemünkbe vágó lámpáit. Csillaghullástúrán vagy inkább -heverészeten voltunk. Rájöttem, mennyi mindent elfelejtettem a középiskolai földrajzból, pedig Ablonczy tanárnő mindig olyan szépen mesélt. Én egyébként csak a Göncöl-szekeret látom a csillagözönben. Úgy vagyunk ezzel is, mint egy verssel: van, akinek nem mond semmit, van, akinek egy kicsivel többet, az irodalmár-nyelvész már “belelát”, minden szóról tud valamit, s azután jön más, és mást mond róla. (“Mióta ember néz az égre, Vörös csillag volt a reménye…” Lám Adyt is milyen galádul kihasználták.)  A pokrócon heverészve azon gondolkodtam, miért nevezi el az ember a természeti jelenségeket. Miért elemi szükséglet a jelentésátvitel? Miért látunk bele további természeti, emberi alakzatokat a csillagokba, felhőkbe, vagy éppen a cseppkőképződményekbe? A válasz talán csak annyi: mert mindenhol értelmet, jelentést keresünk ebben a roppant nagy földi, emberi magányosságban, s úgy tűnik mindig csak magunkból indulunk ki. Pedig nem vagyunk egyedül, csak körül kell nézni. Nemcsak a pokrócokon heverőkre, hanem a csillagokra is.

Itt hozzászólhat!