A Mesél az erdő… című számot szerettem egyedül erről az 1984-es duplalemezről. Most Bodrogi Gyula is dúdolta. A Nemzeti – érthetően a világkiállításra időzítve – “mindent egyben” stílusban, zene-szöveg-mozgás/tánc-filmbetét-élőkép vitte színre a dalokat, közben Hobó hol királyként trónolt pólóban, hol csüggedten ült a színpad szélén, a második felvonásban pedig bohócruhában közlekedett. Sajnos a zene nem viszi el ezt a darabot, még akkor sem, ha kiegészül néhány nagy Hobo-slágerrel (Ki vagyok én, vagy a végén a Viharban születtem…). A látvány már igen, hiszen nincs villanásnyi szünet, mindig van valami meglepetés (“jó ötletnek tűnt”, hallottam egyszer a rendezőtől), az asszociációk merészek és persze ezért nehezen követhetők. (Igen, értem, a “vadászat”; de azért elég távol esik egymástól a hangsúlyosnak szánt könyvégetés és a német vendégvadásznak való gazsulálás, de utóbbin legalább nevetünk.) Kedvelem az olyan kiszólásokat, amikor Hobó a szocialista vezetők képei között rámutat az apjára, vagy éppen elhangzik Semjén neve (aki egyébként ott ül egy páholyban). A szövegből szinte semmit se értettem, a kiabálás-veszekedés kicsit túlzott volt, Hobó igazából nem színpadra termett (elismerem, hogy van pár jó száma, ezt dúdolom most is…), a koreográfia kitűnő, a “mindent egyben” azonban elviszi ezt a darabot is. (R. Vidnyánszky Attila, bemutató: ma.)

Itt hozzászólhat!