• A magyar nyelv tömör, de szellemében hajlamos a retorikusra és a patetikusra; szűkszavúan retorikus… (94-95)
  • Giraudoux: amikor egy állam államformát változtat, az olyan, mint amikor egy ember sexust változtat: a fiúból leányt operálnak, vagy a leányból fiút, de a valóságban legtöbbször csak hermafrodita születik így (156)
  • Csengőfrász ebben az időben még nem volt, hiszen sok lakásban csengő sem volt… de már néha kopogtak (158)
  • A magyar tegezés a felmúlt világ sajátos, torz különlegessége volt. A parasztok nem tegezték egymást – csak az öregebbek a fiatalabbakat -, a munkások sem tegeződtek. Az úri osztály tegeződött… A tegezés értelme az volt, hogy aki tegez és akit tegeznek, a kivételezett osztályhoz tartozik… Az új osztály hittérítői lelkesen tegeződtek és becézték is, nyilvánosan matyinak és zolinak szólongatták egymást. (184)
  • Az ‘úriember’ minden társadalomban ritka emberi tünemény, – tehát nem a címeres, monoklis, raccsolós és uraskodó kaszinótag, hanem az ember, aki – függetlenül társadalmi helyzetétől – tudja, hogy a walesi herceg címerének jelmondata: Ich dien. És hallott arról, hogy a szamuráj regulák egyike megparancsolja: “A szavadat akkor is meg kell tartani, ha egy kutyának adtad”… Úriember? Ezek között? Egy sincs… (188)
  • Betű-civilizáció után ábra civilizáció: “És az ábrát nem kell megérteni, elég nézni – tátott szájjal, szellemi erőfeszítés nélkül” (209)
  • Egy kínai író nagyon régen azt mondotta: “a költő, aki nem tudja legföllebb tizenhét sorban elmondani azt, amit elmondani akar, okosabb, ha nem ír” (211-212)
  • “ez a nyelv és ez az irodalom nekem a teljes értékű életet jelentette, mert csak ezen a nyelven tudom elmondani, amit mondani akarok. És csak ezen a nyelven tudom elhallgatni, amiről hallgatni akarok. (222)
  • A rádiók történelemalakító szerepét igazában még nem mértük fel. A telepes rádió, amely nagy birodalmak távoli tartományaiban egyidejűen értesít mindenkit arról, ami abban a pillanatban a világon történik: történelmi erő. (236)
  • A társas érintkezés régi szokásai, az udvarias megszólítás, a panaszmentes, emberies hangváltás hozzátartozott a “túl kell élni” mindennapos furfangjához és a hosszú időre tervezett stratégiájához… Úgy voltak udvariasak, mint akik tudják, hogy a konzervativizmus, a tradíció tisztelete nemcsak mindennapos türelemjáték és egészségügyi tornagyakorlat, hanem történelmi feladatkör: ha nem kérnek kegyelmet, ha nem sopánkodnak, ha megőrzik múltjukból, lényükből, műveltségükből azt az energiát, amit a tradíció sugároz és aminek hajtóereje nélkül nincs evolúció: az erőszakos Rendszer kénytelen lesz feléjük fordulni, mert reájuk szorul. (246)
  • Az újságba-írást az eklektikus írók lenézik. Mondanivalójukkal visszaszorulnak könyveikbe, kis példányszámú, zárt olvasókör számára készült folyóiratokba, onnan szólnak híveikhez, főpapi magasságból, sámáni fölénnyel… Mindig kétféle író van: az egyik maga teremti meg a közönségét, a másik, akit a közönség teremt. (276)
  • Az újságba-írás hiányzott, mert ez a műfaj a magyar sajtóban olyan tisztavirág-remekműnek megírására csábította az írókat, amihez hasonló műfaji tökéletesség ritkán akadt más irodalmi égtájakon (277)
  • Gyűlölni nem szabad, de elválni szabad (Goethe) (287) (Stephen Vörösváray & Weller Publ. Toronto, 1972)
Itt hozzászólhat!