A magyar népdaltól Bartók elindult a jelen felé. Kanalas Éva pedig a múlt felé. Vissza Ázsiába, „primordiális” világba: az ének-zene születéséhez. Kezdeti énekmódokat: a teljes testet bekapcsolva érzelmes hangkitöréseket, tüdő- és torokhangokat, alulartikulált (zárt szájú) beszédet (éneket) hív elő. Elindul egy ismerős népdalból, és samanisztikus átéléssel (révüléssel) már át is lép egy csak érzékekkel felfogható világba. (Nem is sikerült mindenkinek követni, a mellettem ülő hölgy például elővette telefonját és üzeneteit nézegette, amíg rá nem ripakopdtam.) Kanalas Éva kezdetben csak sámándobbal vagy csörgőkkel kísérte egyedülálló – elmondása szerint Ázsiában tanult – énektechnikáját. Majd meglepő hatást keltve, Szabados György hatására zongora és nagybőgő is bekapcsolódott a produkcióba: döbbenetes élmény, ahogy az egyedülálló, ősi énekhangra improvizál a zongora és a bőgő, vegyül a őstermészeti és kulturális világ, Éva pedig eljátssza a dalokat, hol a mellét verve, hol a földre kuporogva sírva-küszködve, hol pedig az égre nevetve. Kivételes énekmódját már a 90-es években megcsodáltam, Hollandiában találkoztam vele és jókat beszélgettünk. Majd meghívtam az egyik tévéműsoromba. Utána hosszabb idő kimaradt, majd a Nemzetiben találkoztam vele, az Attila, isten ostora című darabban. Ugyanúgy sámánénekelt. Úgy vettem észre, hogy nekem. Szerepelt a rádiós műsoromban (zene és nyelv egy, mint tudjuk), az ötperces adásba éneke nem fért bele. Most pedig hívott a Tengri című estjére. Megtudtam, hogy alig koncertezik, ki tudja, talán ezt a sajátos énekhangot nem is lehet mindennap produkálni, ahogy a sámán (női sámán is van, olvassátok Hoppál Mihályt) sem képes bármikor transzba esni. Nagyszerű, egyedi, csodálatos: Kanalas Éva! (Tengri, Nemzeti, 2021. okt. 8.)

Itt hozzászólhat!

Megosztás