Gorkij után szabadon. Végigjártam, végigtanítottam sok-sok egyetemet. 38. tanévemet kezdem, ha jól számolom. Hű maradtam az elsőhöz, mert még olyannak látom, amilyennek 1978-ban, a felvételimkor. Amikor a folyosókon keresgéltem a felvételi helyét. Amikor tízszeres túljelentkezés volt, és reszkettem, hogy bejutok-e. Bejutottam, s Szathmári dékán aláírásával jött egy levél, hogy jelen határozatommal szemben fellebbezésnek helye nincs. Tehát azóta sem fellebbeztem. Szathmári dékán pedig, mint prof. emeritus két éve egy baráti telefonnal búcsúzott el tőlem… Majd pedig végleg elment. Én pedig a régi hittel tanítottam. Rosszul és jól. Ma például nyolc órát: hallgatóim nagy számmal jönnek, nincs katalógus, úgy látom, hogy érdekli őket, amit mondok. A nagy előadásokon tapsot is kapok. Persze ma már egyes egyetemek egyes szakjaira be lehet sétálni. Ezért sok az enervált és demotivált hallgató. Ilyenkor én is elkedvetlenedem. A másik egyetemen 10-15-szörös túljelentkezéssel veszik föl a hallgatókat. Lelkesek, vidámak, minden órámon ott vannak, tegnap még a könyvbemutatómra is eljöttek, és végig ott maradtak. Kapnak is jutalmat, sok érdekes vendéget hívok az órákra. Vagy tíz évig az egyik elit egyetem szakkollégistái hívtak retorikát tanítani. Úgy vállaltam csak el, ha minden órára készülnek. Készültek. A másik egyetemen pedig ugyanarra az órára nem készülnek. Néha elgondolkodom azon, hogy én ugyanaz vagyok, de az egyik egyetemen egyesek fanyalognak (minek ilyesmit tanulni), a másikon meg hívnak, várnak…

Itt hozzászólhat!