Gimnazista koromban két vagy három hetet töltöttem a budai gyermekkórházban, mert egy ortopéd orvos gernincferdülést állapított meg nálam. Főleg gyógytornáztunk. Nem lehetett nagy baj, mert két év múlva már katona voltam, s igazából azóta sincs nagy bajom a gerincemmel (átvitt értelemben sem). A kórház nem jelentett gondot. De most előjött valami. Mellettem feküdt egy nálam kicsit idősebb fiú, talán Istvánnak hívták, Heine-Medin-beteg (járványos gyermekbénulás) talán a keze vagy a lába nem volt kifejlődve. 1957-ben és 1959-ben söpört végig a járvány, pontosan akkor, amikor születtem. Szüleim nagyon aggódtak. Nem ismerem a magyarországi adatokat. A legsúlyosabb betegek ugyanabban a budai gyermekkórházban feküdtek, ők voltak a vastüdősök (akinek a tüdeje nem működött, és géppel lélegeztették őket). Emlékeimet besöpörve jutott eszembe. Meg egy könyv kapcsán: László Anna: Vaspólya (1981). Istvánnal sokat beszélgettem. Akkoriban éppen Adyt tanultunk, és állandóan Adyt olvastam, meg Makkai Sándort Adyról. Amikor elbúcsúztam Istvántól, annyit mondott: Azért ne csak Adyt olvass! Jó lett volna még találkozni vele, de az idő elszaladt. (A járványos gyermekbénulást a Sabin-cseppek bevezetés megállította. De a betegség sokak életét tette tönkre…)

Itt hozzászólhat!