Gy.

Alighanem ma nem fogok aludni. Pedig holnap sok órám lesz. Most jött az üzenet, közös barátunktól, hogy ma reggel covidban meghalt SZGY, gyermekkori barátunk. Együtt jártunk általánosba, gimnáziumba. Be volt oltva, kétszer. Pereg előttem film: Gy. szőke göndör haja, Gy.-ék háza, hosszú udvara, nagymamája, édesanyja, diófájuk, szőlőjük, a nagy biciklizések a Rákosmezőn, a várépítések (fotó is van róla, azt hiszem, ebben a naplóban is), szigligeti nyaralójuk, ahol sok nyarat eltöltöttünk, ahová felnőtt-eszméléseim legnagyobb élményei fűződnek, a náluk rendezett kamaszkori bulik, majd a rádiós évek, Gy. az első diákrádiós táborokban. Csöndes és szerény volt, mindenben együttműködő. Pár éve én adtam lányának kezébe a diplomát az ELTE-n. Amikor ilyen közel csapkod a halál, nem lehet elfogadni. Nem tudom folytatni, pedig futkosnak bennem a gondolatok. Közös barátunk, aki a hírt hozta, már intézi nekem a harmadik oltást. Soha nem kérném, be is vagyok már jelentkezve, de jólesik, hogy segíteni akar….

Továbbírás. Forognak bennem tovább az emlékek. Gy.-vel 1977-ben Lengyelországban, 1979-ben a Magas-Tátrában. Hogy kevés szavú, szelid, kedves. És hogy az utóbbi évtizedekben annyira keveset tudtam róla. Hogy összeforrt a gyermek- és ifjúkorunk. És itt a közösen épített vár képe, Gy. áll hátul, én a felvonóhidat szerelem… A fényképet édesapám készítette.

Itt hozzászólhat!

Megosztás