Ma a József Attila Színház előtt mentem el. A gimnáziumi évek alatt rendszeresen jártunk színházba. Nemzeti-bérletem szinte végig volt, de a külvárosi József Attila Színházba is ellátogattunk. És az előadás végén a színház előtt ott állt két odarendelt csuklós BKV-busz, hogy gyorsabban hazaérjenek a színházlátogatók. Színház után későn, 11 óra tájban értem haza (egy másik külvárosba). Szobámban egy tálcán szendvics és kihűlt tea: édesanyám készítette oda. Ha bulizni voltam, nem volt “bekészítés”, ha színházban, akkor igen. Emlékszem, egyszer csak éjfél után keveredtem haza. Édesapám ült a fotelben, bóbiskolt. Köszöntem neki. Megjöttél? kérdezte. Semmi mást nem mondott, ment aludni. – Ma már vendégségbe menve mindig megkérdezzük, hogy levegyük-e a cipőnket. Többnyire levesszük. Egy ilyen alkalommal jutott eszembe édesapám. Családi házunkban csak a szobákat fűtöttük, a vendégek az előszobában vették le a kabátjukat (a cipőt természetesen nem, korábban ez nem volt szokás). Amikor készülődtek elmenni, édesapám a hűvös előszobából behozta a kabátokat, a kályhára terítette fölmelegíteni. Hol van ma már ez a gesztus? Nekem se jutna eszembe.

Itt hozzászólhat!