Szarvas Gábor Nyelvőre harcosan szembeszállt a sajtó, a tudomány (műnyelv), a hivatal és a közélet korabeli nyelvével. Keményen bírálja Bugát Pál és követőinek (egyébként jószándékú, de valóban túlzott) „szócsinálmányait”, minden idegenszerűséget: a régi népnyelvet és irodalmat, az „egészséges észjáráson” alapuló nyelvi formákat ajánlja ahelyett, hogy „görög, latin vagy német kifejezések élesztőjével” összegyúrt és dagasztott „sületlen kotyvalékokat” gyártanának (Nyr. 1877: 453). Törekvéseik visszhangra találtak, s a Bugát, Schuster, Frivaldszky-féle túlzott nyelvújítókat Herman Ottó, Szily Kálmán, Fialkovszky Lajos igyekezett visszafogni (Németh G. 1960: 244).

A képviselőház nyelvhasználatát is figyelmezteti. Az ember természetesen beszél otthon és baráti körben, de ebből a körből kilépve németes, a fordítók által meghonosított szokatlan szó- és mondatszerkezeteket használ. A képviselőház nyelvhasználata mintaként is szolgál, sokan olvassák, ismétlik, megszokottá válik, pl. az ilyen „idétlenségek”: távbeszél, védképes, tengervéd. (Láncz 1982: 54.) Ugyanilyen vehemenciával megy neki a Nyelvőr a sajtó nyelvének. Németh G. Béla (1960: 231-232) megjegyzi, hogy ebben a korban válik szét az irodalom szépirodalommá és hírlapirodalommá, ekkor indul a nagyobb mérvű magyarnyelvűség, világos tehát, hogy a nyelvalakulás botladozik és idegen minták is befolyásolják, és „nagyarányú nyelvromlás” mutatkozik. Ennek következtében „a hatvanas évek folyamán az Akadémia s az íróvilág az ezekből és az ezekhez hasonló, a korszak fejlődésének sajátságaiból adódó nyelvromlás ellen emeli föl szavát többízben, s e fejlődési sajátságokból szülemlő nyelvromlás meggátlására, leküzdésére hozzák létre ugyanezek körök 1872-ben a Nyelvőrt”.

Az idegenszerűségek oktalan üldözését jól mutatja a Nyelvőr (1872: 399) egyik példamondatpárja. Melyik az idegenebb mondat, az (a), amelyben csupa magyar szó van, vagy a (b), amelyben csupa jövevényszó?

(a)enyém feleség hagyta övét téli felöltő megigazítani, vagy

(b)plébánosunk megreparáltatta templomunk ablakait?

A nyelvkritika stílusa (bizonyos esetekben metaforái) hol ironikus, hol fennhéjázó, hol a végletekig gúnyos, sértő, s ennek hatása volt a későbbi nyelvtisztasági, purista vonulatra, gyakorlatilag mindmáig. A leggyakoribb kifejezések: nyelvtisztaság, magyartalanság, nyelvrontás; romlott, siralmas, szánalmas (állapotban levő irodalmi nyelv); soloecismus, barbarizmus, nyelvkorcsosulás (1873: 54), korcs szó (1876: 488), fattyú hajtás (1873: 131), koholmány, zagyvaléknyelv (1873: 318). A módszer, a feladat: rostálásra való nyelv; „még elég sok az irtani való gaz, sok a fattyú hajtás” (1874: 171). Minősítés: „az értelmi fogyatkozás itt kézzel fogható” (1872: 394), „zárt szobában készült elmélet”, ma talán azt mondanánk szobatudós, elefántcsonttoronyban való alkotás, esetleg: fotelkommentelő. Bírálnak, ítélkeznek, ők „a nyelvtudomány ítélő széke” (1875: 50). Börtönért kiáltanak: „vasat a rossznak (1873: 341).

Nyelvkritikájuk sajátossága a moralizmus: a nyelv (kitalált, fiktív) törvényeinek megsértése vagy megtartása morális kérdéssé válik. Például: „Az ilyesminek közlése már nem gondatlanság többé, hanem lelkiismeretlenség” (1873: 318). Németh G. Béla (1960: 237—238) felhívja a figyelmet arra, hogy a kritikusok a nyelvi törvényt a formális (és nem nyelvi) logika alapján értelmezik: a törvényt be kell tartani. Aki ezt nem teszi, annak „gondolkodásában állott be zavar”, „szándékaihoz férhet kétség”, valamiféle „erkölcstelenség” lehet a háttérben, esetleg megkérdőjezhető „józan ítélőképessége”. A „nyelvkincset” is kettéosztják: „Vannak a nyelvnek törvényes és vannak öröklődő, megválthatatlan, eredendő bűnben fogant eszközei, s ez utóbbiak használata mintegy tisztátalan cselekedet.”

És ez azóta sincs másképp.

Itt hozzászólhat!