“A sínen egy vonat jön, én állok ablakaiban, és én fekszem az útjába, egy ember, ki többfele van…” Így néz ki Balatonszárszó állomás útkereszteződése a vonat vezérállásából. Persze ma már villamosított a pálya, 120-szal repeszthetnek a vonatok, tele biztonsági berendezéssel: ha a vezér elnéz egy lassújelet, a vonat menthetetlenül megáll, hangok, jelek, fények figyelmeztetik a vezetőt, a fonyódi központban pedig minden vonatot látnak. Egy valami a régi: a sínek között csak a vonatnak van helye, a vonatnak nincs esélye időben megállni, ha valaki eléje kerül. A gyorsulás, a sebesség élménye vezérállásban csodálatos…

Akár én lehetnék a mozdonyvezető is (nem a vonatvezető, mert az ma már nincs, illetve ő a vezető kalauz). Egyedül a komfortos vezérállásban, képernyőn nézve a fel-le szálló utasokat, ügyelve a lassújelre, mert ha elnézem, magától megáll a vonat, és lehet újraindítani, no azt sem könnyű, nem reagál mindenre, a sokféle hang-fény jelzéstől kicsit megzavarodva, ASD, ASD mondja egy hang, kikapcsolnám, s onnantól kicsit remegne a mozdony, mert kézzel nem tudom olyan finoman gyorsítani, mint az automatika. Ott egy átjáró, dudálni kellene, de nem teszem, mert akkor végig kellene dudálni a teljes Balaton-partot. Kitérő következik, 40-re lassítunk, most oda kell figyelnem, abbahagyom, nehogy ismét megálljon a vonat, mint az imént a susnyásban… A kalauz most sem érti, mi történt.

Itt hozzászólhat!

Megosztás