Akkor romlott el minden. Hárman voltunk testvérek, kevés korkülönbséggel, két lány és egy fiú. Nagyon szerettük egymást. Szegények voltunk, de boldog gyermekkorunk volt. Az öcsém egy nyáron a Dunába veszett. A Duna menti ültetvényen volt nyári munkán, a munka végén fürödni mentek, és ő odaveszett. Nem lett volna szabad, de a szomszéd országból hozta vissza egy uszály a holttestet, így azonosíthattuk, és eltemethettük. Apám ebbe belehalt. Talán azért, mert éppen a fiú halt meg. Lassan, pár év alatt elemésztődött. Én is összeomlottam, kimaradtam az iskolából, anyám később sem engedett el sehová. A húgom tanulhatott, neki meg az lett a fájdalma, hogy nem lett gyereke. Végigdolgoztam az életemet, lettek gyerekeim, de semmi sem úgy alakult, ahogy elképzeltem. A kisöcsém halála mindent megváltoztatott, holott szép, kerek, boldog család lehettünk volna. (Van, hogy a fájdalom nem múlik el. Mesélték, megírtam.)

Gárdonyi Géza: Egri csillagok: “Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.”

Itt hozzászólhat!

Megosztás