Tópart és Balaton-IC óránként. A strandfesztivál miatt az összes vonat dugig. Nincs már jegy. Első osztályra sem. Nem tudtam előre megvenni, fontos helyen voltam, nem tudtam, mikor végzek. A következőre akad egy. Elmegy a kiszemelt vonatom. Olvasok egy órát a Déliben. Tele külföldiekkel. Üdítőért sorakoznak, majd indulnak a következő vonathoz sátrakkal, hálózsákokkal. A gurulós bőröndön repülőgépes címkék. A helyjegyen szereplő ülőhely nem létezik. A kalauz szerint nyáron sokszor előfordul ez, de majd Kelenföld után minden rendeződik. A babakocsi melletti lehajtható ülés szabad. Fiatalok, huszon- és harminconévesek. Vidámak. Az egyiknek, talán az édesanyja, ebédet készített, villával eszi a műanyag tasakból. Minden hely elfoglalva. Nem jön babakocsi, Kelenföldön se, senki nem háborgat. Olvasok. A vonat hasít. Fehérvár után sokan várják a tó felbukkanását. A vonat szinte megbillen, gyermeki vágyakozással nézik a világoskék tavat. Olyan tiszta a kép, hogy egyenként meg lehet számolni a vitorlásokat. Én már évtizedek óta ugyanúgy lelkesülve várom, mint egykor kiskoromban, édesapám figyelmeztetésére. Siófokon sokan leszállnak. Zamárdi következik. Az IC-hangszóróján bemondják a szokásos szöveget, majd megtoldják ezzel: Ha a fesztiválra jössz, itt szállj le! Mindenki mosolyog. A peronon vasútőrök, melletütk áll, várakozik egy újdonsült Pumped Gabó; a fesztiválon tilos pólót hordaniuk a kigyúrt testű férfiaknak. A mozdonyvezető türelmesen várja, hogy leszálljanak, no meg a csajokat is nézi. Hatalmas tömeg hullámzik a fesztivál felé. Én a másik irányba, a hegynek tartok.

“Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.” (József Attila)

Itt hozzászólhat!

Megosztás