Hogy mi mozgat bennünket? A vágy az örömre, a boldogságra. S a szenvedés azért van, hogy megérjünk az örömre, a boldogságra. Hubay Miklós Tolnay Klárinak szánt jutalomdrámája most a Nemzetiben. És teltházas minden előadás. Először ismerkedem a nagyváradi születésű Hubayval, aki a Színművészeti tanára is volt. Kiváló alapötlet (találkozás egy régi, be nem teljesedett szerelemmel 48 év múlva), nagyszerű dramaturgia (lehetetlen szituáció: Berlioz karmester koncertje után meglátogatja a már 70 éves múzsát, hagyjuk a konvenciókat, túl vagyunk mindenen, legyen az enyém!), fölemelő és egyben könnyed, mert oldott nyelvezet, humor. Van szerelem félévszázad után is, sőt, addig élünk, ameddig van szerelem. Hektor Berlioz bizonyít. Egy év múlva találkozhatnak ismét, Estella és Berlioz, tehát addig biztosan van élet. Bizonyíték ez a komikumba oltott dráma arra, hogy érdemes az életet nagyon komolyan venni, kikövetelni a legszebb emberi érzést, a szerelmet, az örök szerelmet. Úgy láttam, hogy sokan óvatosan megsimogatják partnerüket. A darab két nagyszerű színészre épít (Udvaros Dorottya és Blaskó Péter), visszafogott és ötletes rendezéssel (Rátóti Zoltán), nagyszerű az ügyvéd vő (Tóth László) és felesége (Tóth Auguszta) karaktere, és élvezetes belépő a szobalány (Ács Eszter) és az ezredkürtös (Szabó Sebestyén László) liezonja… Ameddig vágyik az ember a szerelemre, az örök szerelemre, addig ember. (Nemzeti Színház, ma)

Itt hozzászólhat!

Megosztás